Darabolós gyilkosságok a Holocaust árnyékában
A szélsőséges esetek általában véve a társadalmi cselekvés korlátaira, a lehetségest és a lehetetlent elválasztó bizonytalan, állandóan mozgásban lévő határvonalra mutatnak rá. Így „hasznuk” elsősorban abban ragadható meg, hogy a külső szemlélő számára, aki saját társadalma, szociális helyzete, neme, politikai meggyőződése, vallása vagy világnézete foglya, segíthetnek túllépni eme, a megértést szükségszerűen nehezítő meghatározottságokon.
A Budapesti Királyi Büntetőtörvényszéken 1944-ben tárgyalt büntetőperek között véletlenül megtalált két „köztörvényes” gyilkossági ügy ekként, nyilvánvaló különbségei ellenére, alkalmas arra, hogy legalább valamit megértsünk abból a rettenetből, amit felfogni képtelenség (ép ésszel persze nem is kívánható), és amit a Holocaustról rendezett rituális megemlékezések avagy az e tárgyban írott hagyományos (politikatörténeti összefüggéseket előtérbe állító) történetírói produktumok soha nem adhatnak vissza.
Mindkét gyilkosságot 1944 folyamán, Budapesten követték el: az egyiket június 27-én, a VII. kerület népnyelv által „Csikágónak” elkeresztelt városrészében, a Hernád u. 29. I/10. alatt, a másikat öt hónappal később, november 23-án, a terézvárosi Nagymező u. 22-24. II/3. sz. lakásban. Az elkövetők mindkét esetben férfiak, az áldozatok nők voltak, s a tettesek mindkét esetben hasonló módon próbálták eltüntetni a nyomokat: a hullákat feldarabolták és a tetthelyről elszállították.
A hasonlóságok sorában a legfontosabb momentum azonban az, hogy ezek a gyilkosságok „normális” körülmények között nem fordulhattak volna elő: noha egyiknek sem volt közvetlen politikai indítéka (egyiket nyereségvágyból, a másikat hirtelen felindulásból, illetve – mondhatni – „önvédelemből” követték el), mindkettőt a magyar társadalom keresztényekre és zsidókra osztása, valamint utóbbi csoport jogfosztása tette lehetségessé. Bizonyos értelemben logikus, jóllehet megnyilvánulásában szélsőséges, következményei voltak a faji diszkrimináció politikájának.
Az 1944 nyarán elkövetett Hernád utcai gyilkosság,[1] legalábbis egyes motívumai tekintetében, a fél évvel később, Budapest ostroma idején végrehajtott tömeggyilkosságok „prototípusát” szolgáltatja. Két Ausztrián át Svájcba szökni kívánó zsidó nő, Karfunkel Piroska és Szántói Róza esett áldozatául a mentés megszervezésével és lebonyolításával megbízott, a kínálkozó alkalmon kapva a kimenekítendő vagyon megszerzését tervező társaságnak, amelynek vezéralakja a rejtélyes német kapcsolatokkal rendelkező Treitli János főpincér volt.
Treitli 1944 júniusában a vizivárosi Arany Kacsa vendéglőben ismerkedett meg Kováts Magdával, a Magyar Cigányzenészek Egyesülete titkárnőjével, aki Korényi Aladár cigányprímás két zsidó ismerősének megszöktetése fejében 40000 pengőt ajánlott fel. A pincér előbb beszélt a nőkkel, akik elfogadták a szöktetési tervet, majd a Svábhegyen lakó Vili nevű német katona ismerőséhez fordult, aki akkor szintén elvállalta a feladatot, amelyet a gestapós kocsi sofőrjeként rá osztottak. Amint a büntető eljárás során kiderült, Treitli Jánosnak igazából esze ágában sem volt ekkora kockázatot vállalni: Kováts Magdával arról beszélt, hogy csak Budapestről tüntessék el a nőket, útközben Bécs felé majd „elintézik” őket. Miután azonban időközben mind „Vili”, mind az általa ajánlott másik német katona meggondolta magát, megváltozott a terv: a nőket a Hernád utcai lakáson, ahová június 25-én átköltöztek, kell megölni. Treitli és négy férfi ismerőse június 27-én reggel a lakás fürdőszobájába csalták áldozataikat, akiket aztán brutális kegyetlenséggel, piszkavassal, súlyzóval lemészároltak, testüket feldarabolták, majd egy ládában az Arany Kacsa közelébe, a II. kerület Medve utca 23. ház kapualjába szállították, azzal a szándékkal, hogy a ládát este a Dunába dobják. A nőknél talált ékszereket, mintegy 25000 pengő készpénzt és egyéb ingóságokat szétosztották egymás között. Az arra járőröző rendőr azonban felfigyelt a gazdátlan ládára, aminek átvizsgálása nyomán, idejekorán lelepleződött a gyilkosság, s hamarosan kézre kerítették a tetteseket.
A meginduló büntető eljárás nyomán a Budapesti Királyi Büntetőtörvényszék 1944. július 6-án Treitli Jánost, Kováts Magdát és a gyilkosságban segédkező két másik vádlottat, Prém Jánost és – később, külön tárgyalt ügyben – Dobos Istvánt halálra, Treitli Ambrust és Antal Józsefet pedig 10-10 év börtönbüntetésre ítélte. A halálos ítéleteket azonban, amelyeket az újrafelvételi eljárás során, 1944 novemberében sem változtattak meg, nem hajtották végre. A nyilas hatalomátvétel után Treitli és társai ügye fordulatot vett: Treitlit, Prémet és Dobost a Gyűjtőfogházból „Dr. Budinszky László igazságügyminiszter úr szóbeli rendeletére” a Pestvidéki Királyi Törvényszéki Fogházba szállították át, majd november 23-án állítólag – a Vácról szintén kimentett Treitli Ambrus és Antal József társaságában – egy Buchenwaldba indított zsidó deportált csoport közé rejtve csempészték ki őket az országból. A legrosszabbul Kováts Magda járt, akinek érdekében Budinszky ugyan szintén beavatkozott, s akit az ostrom alatt, január 3-án egyszerűen szélnek eresztettek, később viszont kézre került, s a Népbíróság életfogytiglani kényszermunkára ítélte.[2]
Treitliék már az országhatár felé tartottak, amikor 1944. november 24-én este felé két rendőri telefonhívás futott be a VII. kerületi kapitányságra, miszerint a VI. kerületi Vilma királynő út (ma: Városligeti fasor) 6. számú ház kapujában női testrészeket tartalmazó bőröndöt, majd a VI. Ó u. 29. alatti kirakatmélyedésben két csomagot találtak, amely szintén testrészeket rejtett; az Ó utcából egy katona újabb, az úttesten heverő csomagot vitt be a rendőrségre. Megállapítást nyert, hogy a maradványok ugyanazon személyhez tartoznak. A nyert ujjlenyomatok alapján, mivel a nő szerepelt a bűnügyi nyilvántartásban, sikerült megállapítani, hogy az áldozat Mihályi Julianna hajadon kéjnővel azonos, aki a Nagymező utca 22-24. II/3. alatti lakásban lakott.
A Nagymező utca 22-24. számú ház, amely ún. „keresztény háznak” minősült, szóban forgó II. emeleti lakásában a nyomozók különös társaságra leltek. Bogár Veronika főbérlőn kívül egy magát a nő elvált férjeként, Petőházi (Popán) Pálként bemutató, hamarosan azonban a valódi Stern Manó nevet bevalló férfit fogtak el. Az albérlők között volt Bogár Veronika nővére, Borbély Jánosné Bogár Rozália, és három zsidónak minősülő menekült nő, az évekkel korábban katolikus hitre tért özv. Sali Istvánné Mandelkern Teréz, a református vallásra tért özv. Kohut Józsefné Glázner Bojta, valamint a szőnyi gyűjtőtáborból november közepén megszökött Neubauer Györgyné Müller Hilda.
A rendőrségi kihallgatás során Stern Manó bevallotta, hogy Bogár Veronika segítségével „eltette láb alól” Mihályi Juliannát; társa pedig hamarosan megmutatta a detektíveknek az áldozat hiányzó, a rákoskeresztúri temető egyik sírjára helyezett fejét is. A vallomások szerint Mihályi a főbérlő nővérével, Bogár Rozáliával együtt, szeptember elején Szegedről jött fel a fővárosba. Mivel Bogár Veronika még rimaszombati találkahely-tulajdonos korából ismerte a „Marika” néven futó prostituáltat, őt is lakásába fogadta. Mihályi Julianna azonban erőszakosan viselkedett, ittasan járt haza, lármázott, s rendőrségi feljelentéssel fenyegette a főbérlő 1944 júliusa óta a lakásban bujkáló társát, Stern Manót (kettejük közelebbi viszonyát a felek, vélhetően a fajgyalázás fenyegető vádja miatt, szándékosan homályban hagyták). November 23-án este aztán, miután a részeg nő vacsorát követelt és összeverekedett szállásadójával, Sternnél betelt a pohár: dulakodás közben egy baltával többször fejbe vágta, agyonverte; a holttestet Bogár Veronika segítségével feldarabolta, s a testrészeket másnap közösen tüntették el.
A helyzet ezek után egészen groteszk módon alakult: miközben Budapest utcáin már válogatás nélkül gyilkoltak ártatlan zsidó férfiakat és nőket, Stern Manót a Büntetőtörvényszék mint rögtönítélő bíróság 1944. december 2-án mindössze életfogytiglani fegyházra ítélte (Bogár Veronikát nem is vonták rögtönítélő eljárás alá). A statáriális bíróság egyebek mellett – vádlott világháborús érdemei, korlátozott beszámíthatósága, és a hirtelen felindulásból elkövetett tett – enyhítő körülményként értékelte azt is, hogy „sértett állandóan fenyegette vádlottat, – ki a hatóságok elöl való bujkálásával ki akarta vonni magát, – hogy fel fogja őt jelenteni s ez az életébe kerül neki.” Ekként a Büntetőtörvényszék tulajdonképpen elismerte és méltányolta a törvényszegő magatartás jogosultságát, kiemelve az élet megóvásának imperatívuszát.[3]
A peres iratokban, a horrorisztikus bűncselekmények elbeszélésein túlmenően, egyébiránt számos egyéni magatartásformának, stratégiának, megfontolt vagy ösztönös választásnak is nyoma maradt. Az állítólagos német összeköttetéseivel hencegő Treitli rövid ideig élet-halál urának érezhette magát, s minden skrupulus nélkül oltott ki emberi életeket (a mendemondák szerint nem először). Társa, Kováts Magda – még ha valóban igazat állított is és nem volt köze a gyilkosságokhoz – nem csak jól jövedelmező „zsidómentő” üzleteket hozott tető alá, de gondolkodás nélkül jelentette fel a Gestapónál szeretője állandóan kellemetlenkedő, zsidó származású feleségét is. Áldozataik, Karfunkel Piroska és Szántói Róza kétségbeesett kiútkereséséről, a mai szemmel nézve hajmeresztő svájci szökési terv elfogadásán túl, az SS parancsnoksághoz néhány nappal korábban, 1944. június 21-én beadott, a peres iratok között fennmaradt, nem kisebb naivitásról árulkodó kérvények tanúskodnak. Ezekben ugyanis arra kérték volna az SS-t, hogy „engem a német katonai segítséggel Svédország területére átsegítsen.”
A másik gyilkosság esetében különösen érdekes a bujkáló Stern Manó és az őt befogadó Bolgár Veronika ellentmondásos, nyilván homályban hagyni igyekezett viszonya. Az ítélet egyrészt „vadházastársnak” minősíti Sternt (ezzel egyébként ellene „fajgyalázás” vétsége miatt is vádat lehetett volna emelni, de ez fel sem merült az eljárás során, legalábbis nem maradt nyoma), másrészt viszont a férfi azt állította, hogy a lakásért – a közös háztartás költségeit jóval meghaladó összeget – havi 1000 pengőt fizetett az egykori bordélyosnőnek. Valószínű, hogy a másik három menekült szintén fizetett a menedék nyújtásért. Mihályi Julianna, a volt prostituált alaposan kihasználta a helyzetet azzal, hogy az egész társaságot terrorizálta (Stern 1946-ban külön hangsúlyozta, hogy a gyilkosság révén nem csak a maga, hanem sorstársai életét is mentette). A gyilkosság idején a lakásban tartózkodó nőktől kivett tanúvallomásokban, amelyek lényegében szerint nem láttak, nem hallottak semmit, szinte tapintható a félelem és a feszültség. Ugyanakkor Bogár Veronika személyiségének összetettségére utal, hogy mindvégig védte az általa bújtatott zsidók életét, sőt segített Sternnek a gyilkosság nyomainak eltüntetésében is. Ezek a mozzanatok mindenesetre jól mutatják, hogy az üldöztetés történeteiben – a megemlékezések narratívájától eltérően – hiába keresünk talpig hősöket és aljas árulókat, a legtöbbször csak a maguk módján túlélni próbáló, mérlegelő, s jól vagy rosszul döntő hétköznapi embereket találunk.
[1] BFL VII. 5. c. Budapesti Királyi Büntetőtörvényszék büntetőperes iratai 7636/1944.
[2] Vö. BFL VII. 101. c. III. 247/1946. (Kováts Magda) BFL XXV. 1. a. Budapesti Népbíróság büntetőperes iratai 2442/1947. Kováts később váltig állította, hogy a gyilkosságokról nem tudott, illetőleg hogy Treitli bosszúból vádolta meg gyilkosságra való felbujtással, de hiába ostromolta kegyelmi kérvényeivel a bíróságokat, még az 1980-as évek elejében is börtönben ült. Lásd még: BFL XXV. 4. a. 1225/1952.
[3] Stern Manó, aki már 1945. január 5-én kiszabadult, majd túlélte az ostromot is, 1946 végén ügye újratárgyalását és felmentését kérelmezte. Minden bizonnyal kegyelmet kapott (a Budapesti Államügyészség kegyelemre javasolta, amit a Büntetőtörvényszék is magáévá tett).
