„A vidéki rokonság sajnos teljesen hiányzik” – Bronner Artúr, Kazinczy utcai kiskereskedő és családja | Holokauszt emlékév

A budapesti zsidó kispolgárság többsége – a nem zsidó fővárosiakhoz hasonlóan – többnyire kiterjedt vidéki rokonsággal rendelkezett. A pesti családok ennek folytán is súlyos veszteségeket szenvedtek. Az összeállítás egy átlagos erzsébetvárosi kiskereskedő, Bronner Artúr és felesége, valamint leányuk és vejük, a szintén szakmabéli, ám vidéki, dunántúli eredetű Weisz Hugó megpróbáltatásainak dokumentumaiból válogatva villantja fel a munkaszolgálat [1, 2] és a kényszermunkára hajtott deportáltak súlyos élményeit. Különösen nehézzé tette a meghurcoltatás és a szétválás elviselését az ifjú pár számára, hogy arra nem sokkal házasságkötésüket követően került sor. Bronner Artúr 1889-ben született Alsólipnicén (Árva vm.), édespaja postakezelő volt. Három középiskolát végzett, felvidéki városokban, majd 1910-től Budapesten dolgozott, mint kereskedősegéd. Négy évet töltött a fronton (később elismert „tűzharcos”), s 1921-től 1942-ig önálló üzletet vezetett az Erzsébetvárosban (kötött szövet- és méteráruk, saját készítésű fehérneműk). Felesége Kakuk Jolán volt (sz. Zakamene-Hlin, 1894). Leányuk, Bronner Éva varrónő (Bp., 1924), édespaja üzletében dolgozott, s 1942. december 3-án kötött házasságot az ajkai születésű Weisz Hugóval. 1944. májustól novemberig bújkált, illetve a Wesselényi utcai szükségkórházban látott el ápolónói feladatokat. November 8-án deportálták szülei VII., Kazinczy u. 55. sz. csillagos házából az ausztriai, lichtenwörth-i koncentrációs táborba, ahol tífusz-beteg lett. Innen tért haza 1945 április 17-én. Weisz Hugó (sz. Ajka, 1913) iparoscsaládból származott, négy polgári után szülőhelyén, majd Devecserben kereskedősegéd, s szervezett munkás. 1940-43 között megszakításokkal itthon, majd 1943-44-ben szovjet területen munkaszolgálatos; átszökik a partizánokhoz, 1947-ig hadifogoly. 1948-as hazatérését követően fehérneműkészítéssel foglalkozott.