Szerb Antal

"Nincs más reménységem..."

Szerb Antal 1901. május 1-jén született. Szülei, Szerb Károly kereskedő és Szerb Károlyné született Herzfeld Elza Szerb Antal születési anyakönyvi kivonatán még izraelita vallásúként vannak feltüntetve. A születés helye a szülők lakása, Budapest, Deák Ferenc utca 15. A budapesti V. kerületi római katolikus plébánia hivatal által 1001/1925. sz. alatt kiállított bizonyítvány tanúsága szerint a „gyermek atyja 1907 dec 20-án a r. kath. vallásra tért át. Ennek következtében a gyermek vallása is r. kath. lett.” Szerb Antal családja a magyar zsidóság erősen asszimilált rétegéhez tartozott, amit a kikeresztelkedés tovább erősített. Szerbet hatévesen, 1907. dec. 20-án keresztelték meg, keresztapja Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök volt. Szerb Károly tehát 1907-ben vette fel a katolikus vallást, míg Szerb Károlyné sz. Herzfeld Elza csak 1914-ben. Elemi iskolai tanulmányait Szerb Antal a Budapest, V. kerületi Szt. István téri népiskolában végezte, 1910 és 1919 között a kegyes-tanítórendiek budapesti főgimnáziumában (IV. ker.) tanult.

A „gettó álma”
"A ghettó álma. Sikátorok, régi házak, szűkös lakások, átjáró udvarok, korlátok, végtelen folyosók - minden intelligens zsidó ismeri ezt az álmot. Ez a ghettó atavisztikus víziója. Innen van a szorongás; érzet, mely álmodó-magunkat elölti ilyenkor- sőt ébren is, ha érthetetlen, bizsergő vággyal keressük az ilyen helyeket. A freudisták azt állítják, hogy ez tipikus és általános álom; eredete a testnek az anyaméhből kijövetelében van. Nem igaz. A freudisták mind zsidók voltak, ők tehát ismerték ezt az álmot. Én végigkérdeztem egy csomó embert. A zsidók mind ismerték, keresztényt eddig nem találtam, aki ismerte volna". Szerb Antal: Naplójegyzetek, 79. (Közli: Havasréti József: Szerb Antal c. monográfiájában)

1926-tól 1944 áprilisáig volt a Vas utcai Gr. Széchenyi István Községi Felsőkereskedelmi Fiú Iskola tanára. A fennmaradt tantestületi jegyzőkönyvek bejegyzései nyomán benyomást szerezhetünk színvonalas tanári munkájáról, valamint odaadó önképzőköri elnöki tevékenységéről.

Művei:
Az angol irodalom kis tükre (1929)
Magyar irodalomtörténet (1934)
Rózsakereszt (1934); A Pendragon legenda (későbbi kiadások)
Budapesti kalauz marslakók számára (1935)
A harmadik torony (Nyugat 1936/10. - Önálló kötetben: Magvető, 2007)
Hétköznapok és csodák (1936)
Utas és holdvilág (1937)
A királyné nyaklánca (1943)
A világirodalom története (1941)
Gondolatok a könyvtárban (1946)
Madelon, az eb (1947)
A varázsló eltöri pálcáját (1961)
Szerelem a palackban (1963)
Ex (1965)
VII. Olivér (1966)

1925. december 19-én (Budapesten) feleségül vette a nála öt évvel fiatalabb Lakner Amália Irént, Dr. Lakner Bertalan és Szaborszky Gizella lányát, akitől 1928-ban elvált.
1932. június 15-én Budapesten az Erzsébetvárosban másodszor is feleségül vette Lakner Amália Irént, akitől 1933-ban újra elvált. Következő házasságát Bálint Klárával (Bálint Aladár, a Nyugat című folyóirat képzőművészeti kritikusa és Roth Edit lánya, Bálint Endre festőművész nővére) kötötte 1938. július 28-án Budapesten, a Terézvárosban. Szerb és felesége 1938. október 31-én költözött a Budapest, XII. ker., Hidegkúti út 47. szám alá, ahol az 1941. évi népszámlálási lakásív, (125/a. számlálójárás, 3. sz. lakásív) bejegyzése szerint „Dr. Szerb Antal székesfőv. felsőkereskedelmi isk. tanár” feleségével, szüleivel és öccsével, az 1903-ban született Sándorral élt együtt. A lakásív bejegyzéseiből megtudjuk, hogy a lakás éves bérleti díja 1750 pengő volt. Szerb középiskolai tanárként kényszernyugdíjazása előtt 429 pengő havi fizetést, felesége és édesapja után a „nyugdíjasokra vonatkozó jogszabályok figyelembevételével megállapított” 60 pengő családi pótlékot kapott, valamint negyedévenként 269 pengő 70 fillér lakáspénz folyósításában részesült,  ezek alapján havonta 579 pengő jövedelemmel rendelkezhetett.
1941-től alkotói tere egyre szűkült: rádióelőadásai elmaradtak, Magyar irodalomtörténetét betiltották, a Nyugat megszűnt. 

Az 1939:IV tc. "a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról" ( ún. második zsidótörvény) május 5-én jelent meg. A jogszabály nagyrészt faji, leszármazási szempontból határozta meg, hogy ki számít zsidónak, bár a vallási hovatartozás is fontos viszonyítási alap maradt. Zsidónak minősült, aki önmaga, legalább egy szülője vagy legalább két nagyszülője az izraelita felekezet tagja volt a törvény hatálybalépésekor vagy az előtt. Ez nagy számú keresztényt is érintett. Az egyre szigorodó zsidóellenes jogszabályokban meghatározott "zsidó" fogalom közötti eltérések, a kivételek és mentességek bonyolult, a kibújás lehetőségét egyre szűkítő rendszeret következtében az érintettek is nehezen tudtak eligazodni abban, ki az, akit a törvények szerint "zsidónak kell tekinteni" A második zsidótövény azokra nézve, akik kereszténynek születtek, vagy 7 éves koruk előtt megkeresztelték őket, csak abban az esetben nyújtott mentességet, ha csak az egyik szülő és nagyszületi közül is legfeljebb kettő volt az izraelita hitfelekezet tagja. Szerb valamennyi felmenője zsidóként született. Mentesültek viszont azok az 1919. augusztus 1. előtt kikeresztelkedettek is, akik igazoni tudták, hogy zsidó felmenőik 1849. január 1. előtt Magyarországon születtek. Szerb Antalnak ehhez a dédszülői generációig kellett beszereznie a születésüket bizonyító iratokat - abból a korból, amikor az érintett települések egy részén még rendszeres zsidó anyakönyvezés sem folyt. Minden nehézséget legyűrve, valamennyi dédszülője 1849 előtti magyarországi születését igazolni vagy legalábbi okmányok alapján valószínűsíteni tudta. (Az összegyűjtött származási okmányok a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött hagyatékban találhatók.) Ennek alapján Budapest Székesfőváros Polgármestere 464.874/1940-IV. sz. tanúsítványa alapján „dr. Szerb Antal budapesti lakos, aki Szerb Károly és Herzfeld Elza szülőktől Budapesten 1901. évi május hó 1. napján született és akinek vallása: róm. kath. az 1939: IV. t. c. 1. §-a 3. bekezd. a) pontja értelmében nem tekintendő zsidónak, de az említett törvénycikk 1. §-ának hatodik bekezdésében meghatározott korlátozás alá esik. Budapest, 1941. évi január hó 2.” Ennek köszönhetően maradhatott meg tanári állásában addig, amíg a német megszállás után, 1944. március 30-án a Sztójay-kormány rendelkezett a zsidók közszolgálati alkalmazásának és közmegbízatásainak teljes megszüntetéséről. Szerb Antal e rendelkezés végrehajtása során április végével veszítette el tanári állását:  kényszernyugdíjazták.
De miért is vonatkozott ez a polgármesteri tanúsítvány szerint "nem zsidó" Szerb Antalra? Az 1941. évi XV. törvénycikk, amely megtiltotta "nemzsidók" és "zsidók" házasságkötését, az adott törvény alkalmazása szempontjából mindazokat zsidónak minősítette, akiknek legalább két nagyszülője az izraelita felekezet tagjaként született. Az 1939:IV. tc-t ez nem írta felül, de az 1942:XIV. tc, amely törvényerőre emelte, hogy a zsidók katonai szolgálati kötelezettségüknek fegyver nélküli kisegítő munkaszolgálatosként tesznek eleget, a "zsidó" fogalma tekintetében az 1941. évi XV. tc. szigorúbb meghatározását vette alapul. Így történhetett meg, hogy Szerb egyrészt mint "nemzsidó" középiskolai tanári állásában megmaradhatott, ugyanakkor mint "zsidót" 1943-ban munkaszolgálatra hívták be. A német megszállást követő zsidóellenes rendeletek általában az 1941:XV. tc. meghatározását vették alapul, így már tanári állásából is mint "zsidót" bocsátották el.

Szerb Antalt 1944. június 5-én ismét behívták munkaszolgálatra: először Fertőrákosra, majd Balfra került. 

A halotti anyakönyvi bejegyzés szerint 1945. január 27-én, végelgyengülés következtében veszítette életét, szemtanúk egybehangzó állítása szerinte azonban nyilas keretlegények verték agyon.
„...A Józsefvárosi pályaudvaron 68-unkat bezsufoltak egy 15-tonnás vagonba és minden élelem és viz nélkül utaztunk lezárt vagonban 4 napig. Hegyeshalomnál átadtak a németeknek, akik visszahoztak bennünket Balfra.  Balfon kinzásunkra és pusztitásunkra minden eszközt felhasználtak és ebben egymással versengtek az SS- és SA-szörnyek. Félig nyitott pajtákban szállásoltak el, ahová a szél befujt, az eső és hó beesett. Kora hajnaltól sötétedésig dolgoztunk a szabadban, sáncot ástunk, és ezt a legkegyetlenebb hidegben, bármilyen hóviharban is végeznünk kellett. A fagyások napirenden voltak, de a munkát azért folytatni kellett, Dr.Szerb Antalt, a hires mütörténészt, aki betegsége miatt nem ment ki munkára, előttem verték agyon.”

„Balfra „Wolfs” 1944. decembere első napjaiban, Sopronon és Fertőrákoson át érkezett az első nagyobb – ezer fős – munkaszolgálatos kontingens...
...A balfi 1800-2000 fős tábor a lakóházak mögötti pajtákból állt, amelyek mély fekvésük miatt a feltört talajvíztől gyakran nedvesek voltak. Aljzatukat helyenként nyirkos szalma, másutt nádkévék borították. Rendkívül huzatosak voltak, s némelyikbe az eső, a hó is bevert. A téli reggeleken az oda szállásolt foglyokat többször hó lepte be, sokan szenvedtek fagyási sérüléseket.
...A balfi erődítési munkákhoz a környező erdőkben kitermelt fahasábokat, rönköket a foglyok kettesével, vállon hordták le a harckocsiakasztó árkokig és a bunkerekhez...
1945 elején a helyileg rendelkezésre álló építőanyagok (fa, kő, föld és nád) kitermelése is folyt. Erőltetett ütemben gyalogsági állások, géppuskafészkek készültek, majd a tél végén aknazárat telepítettek a műszaki egységek. A kényszermunka a Fertő menti jeges szélben, csikorgó fagyban napi 10-12 órát tartott. Sokan fatalpú szandálban dogoztak, ami a fagyos sárban és a Fertő-tó jegén külön veszélyt jelentett...
...A reggeli vizes pótkávét a terepen elfogyasztott déli répaleves követte, vacsorára híg főzelék vagy leves jutott. Kenyeret háromnaponként osztottak. Az újonnan érkező csoportok csak napok múltán kaptak valamiféle ellátást...
...Nem volt ajánlatos gyengélkedni, munkára – még felmentés esetén is – ki nem vonulni, mert többeket emiatt szállásukon agyonvertek, kivégeztek a nyilas tizenévesek, vagy a razziázó SS-ek. A foglyok semmiféle küldeményt nem kaphattak; ez a tilalom valamennyi táborra vonatkozott...
...1944. december 16-án kelt Szerb Antal utolsó levele Balfról. A helyzetét addig kendőző, de testileg megtört, sokszorosan megalázott fogoly már semmit sem leplezett felesége, családja előtt. „Általában az a hely, ahol most vagyunk, Balf, átkozott egy hely, és minden tekintetben nagyon rosszul megy nekünk. És most már nincs más reménységem, mint az, hogy a háborúnak nemsokára vége lesz; ez tartja még bennem a lelket...”
(Szita Szabolcs: Halálerőd, A munkaszolgálat és a hadimunka történetéhez, Kossuth Könyvkiadó, 1989, 129-132 old.)