Falba zárt sorsok: XI. Mányoki út 16.
Weisz Albin Ármin (1891, Hřeptschein /Řepčín/ Morvaország – ?) egy pincehelyiségben kezdte a fogaskerékgyártást 1920-ban, és műhelyét néhány év alatt gyárrá fejlesztette. Telephelye a VIII. Nagytemplom utca és Tömő utca sarkán volt. 1934-ben már 450, a háború alatt 680 munkást foglalkoztatott. Vállalatát „Magyarország gépészetileg legjobban felszerelt és legnagyobb fogaskerék- és autóalkatrész-gyára” gyanánt hirdette. Azoknak a gép- és járműalkatrészeknek a pótlására rendezkedett be, amelyeket a készülékek külföldi gyártóitól csak drágán és késedelemmel lehetett beszerezni. 1940-ben a gyárat hadiüzemmé nyilvánították, alkatrészeket gyártott Turán harckocsikhoz és Botond páncélozott járművekhez, de bekapcsolódott a Messerschmitt vadászrepülő programba is.
Weisz Albin 1937-ben 90 000 pengőért vásárolta meg a gellérthegyi Mányoki út 16. alatti, elegáns környezetben álló, 6 szobával, 2 hallal és 2 cselédszobával rendelkező villát, amely korábban Rein Sándoré, a Gschwindt szeszgyár vezérigazgató-helyetteséé volt. Az ide költözés bizonyára annak beteljesülését jelentette Weisz számára, hogy kisiparosból a gazdasági elitbe emelkedett. Az ilyen típusú „self-made man” karrier ritka volt a két világháború között.
Weisz Albin feleségével, Lawner Erzsébettel (1881–1944) és annak első házasságából származó két fiával élt itt. Az 1941. évi népszámlálás lakásíve szerint vallásuk római katolikus volt. A lakásíveken utólag piros „i” betűvel jelölték meg azokat, akik az 1939. évi úgynevezett „második zsidótörvény” alapján zsidónak minősültek, beleértve a származási alapon annak nyilvánított keresztény felekezetűeket is. Weisz Albinnál és családja egyik tagjánál sem szerepel ilyen jelzés, így valószínű, hogy csak az 1941-ben hozott „harmadik zsidótörvény” szigorúbb rendelkezései alapján számítottak zsidónak, de 1944-ben ennek alapján szabták meg az üldözöttek körét.
Weisz Albint a németek bevonulása után 1944. március 22-én hurcolták el lakásáról. Azok közé a „prominens zsidók” (közéleti személyiségek, ügyvédek, a gazdasági és értelmiségi elit tagjai) közé tartozott, akiket kezdetben a Rökk Szilárd utca 26-ban, a Rabbiképző épületében gyűjtöttek össze, majd a kistarcsai internálótáborban túszként kezelték őket. Itt tartották fogva szeptember 27-ig, a tábor felszámolásáig. Ezt követően bujkált, svéd oltalom alá jutott, majd miután a védetteket 1945. január elején átköltöztették a nagy gettóba, ott élte át az ostromot. Családja elpusztult: felesége 1944 decemberében eltűnt, két fia közül az egyik 1943-ban Ukrajnában, a másik 1944 októberében, pontosan nem tisztázott körülmények között halt meg.
Weisz a gettó felszabadulása után visszavette a gyár vezetését, amely 1945 júliusáig közvetlen szovjet katonai parancsnokság alatt állt. A gyáron belüli ellentétek odáig fajultak, hogy áprilisban feljelentés érkezett ellene a politikai rendőrségre, amely szerint „a fasizmus érdekében és saját maga üzleti, személyi érdekeinek biztosítására a mindenkori kormányok háborús célkitűzéseinek hűséges kiszolgálója volt”, s felelős azért is, hogy egyes kommunista munkásokat büntető munkaszolgálatra vonultattak be. A nemrég zsidóként üldözött Weiszt hamarosan háborús bűnösség gyanújával vették őrizetbe. A Budapest Népbíróság 1946. május 3-án hozott ítéletében öt évi börtönre és vagyonelkobzásra ítélte, mivel a „haditermelés forszírozására” irányuló tevékenységét és ennek keretében az alkalmazottak előtt tartott egyes beszédeit, melyekben őket „a hadicélok érdekeinek hangoztatásával buzdította”, háborús bűntettnek minősítette.
Az elsőfokú népbírósági ítélet elleni fellebbezést követően a Népbíróságok Országos Tanácsa 1945. május 27-én cukor- és vesebajára is tekintettel elrendelte Weisz szabadlábra helyezését, mivel a további eljárás alatt szökésétől nem kellett tartani. Az intézkedés ellen heves sajtókampány bontakozott ki. A Ludas Matyi karikatúrájának megjelenésekor Weisz már ismét őrizetben volt. A Népbíróságok Országos Tanácsa november 19-én felmentette a vádak alól, de kálváriája nem ért véget: internálták, majd rendőrhatósági felügyelet alá helyezték, az igazolási eljárásban megfosztották állásától. Ügye 1949 márciusában zárult le, amikor a Budapesti Népbíróság az igazolás-fellebbezési eljárásban, az előzményekhez képest viszonylag enyhe szankcióval, vezető állásra alkalmatlannak minősítette. Ezt azzal indokolták, hogy gyártulajdonosként „egyes esetekben a munkások bérköveteléseivel szemben indokolatlanul rideg álláspontot foglalt el”, „egyes esetekben a túlórázásokkal kapcsolatos követelések elől is elzárkózott, a munkateljesítményeket több ízben hajszolta…”
Felesége és fiai hagyatékának rendezését követően Weisz 1951-ben adta el a Mányoki úti villát, amielyet az új tulajdonostól rövidesen államosítottak. A Fogaskerékgyár már 1946-ban, a tulajdonosa ellen folyó per idején egy állami cég, a MOGÜRT irányítása alá került, később beolvadt a Hajtóművek és Festőberendezések Gyárába.
