Azok a különböző hittanórák és az az érzés, hogy nem tudom hová tartozom… (Ács Éva Kohut Lászlónak írt fiktív levele)

"... Nagyon sokszor álmodom Rólad. Bár mostanában (mivel a sötétítés miatt korán fekszem le) nem alszom jól. Össze-vissza álmodom. A múltkor például álmomban a volt Zsidó Gimnázium templomjában voltam, ahol a volt hittantanárom, meg a tavalyi ref. hittantanárom két felé hívott. Én meg nem tudtam választani, a lányok pedig nevetve nézték kínlódásomat. Pedig az utóbbi időben ezek a problémák nem bántottak. Ehhez hasonló lelki vívódásaim abban az időben voltak, mikor VIII-ba jártam. Akkor azok a különböző hittanórák és az az érzés, hogy nem tudom hová tartozom, a szokott lelki problémák, amin ilyenkor a többség átmegy, engem sem kímélt meg. Nem tudom, hogy megérted-e, de nem lehet oly könnyen elfelejteni a zsidó gyerekkort és hirtelen ellenkező másik végletbe átmenni, különösen nálunk, ahol Anyuka teljes lélekkel megszerette a vallást és buzgón követte. Mindenesetre kényelmesebb lett volna nekem is ezt az utat választani. Néha még most is szeretnék tudni hinni, mint Anyuka. Irígylem azokat, kik Krisztust minden gondolkozás nélkül elfogadják, különösen ilyenkor megnyugvást szerezne nekem. De nem tehetek róla, hogy nem vagyok képes rá. Anyuka hitét is néhány legkisebb érvvel meg tudnám dönteni, vagy legalábbis meg tudnám ingatni Őt hitében, de nem akarom. Örülök, hogy nincsen semmi efajta problémája. De ne hidd azonban, hogy a zsidó vallás közelebb esik hozzám. Valahogy egyformán távol esnek tőlem az összes vallások és egyáltalán nem érzek semmifajta hiányt. Ha Te mellettem vagy, sokkal nyugodtabb vagyok, önbizalmat öntsz belém, átölelhetlek és az a legnagyobb boldogság számomra a világon. Annyira együvé tartozónak érzem kettőnket, oly rettenetesen hiányzol, hogy azt le sem írhatom. Nagyon sokat köszönhetek Neked édesem. Mióta Téged ismerlek, nem bántanak az előbb említett problémák. Tudom, ha nem ismertelek volna meg, nagyon-nagyon boldogtalan lettem volna. A Te kitartásod, mellyel már a harmadik nehéz évet viseled, belém is erőt önt és bízva-bízom, hogy el fog következni az az idő is, amikor egymás mellett boldogok lehetünk és nemfog többé elválasztani senki sem..." Bp., 1942. október 4.