A budapesti gettóból utolsó alkalommal 1944. december 24-én szállították ki a Salgótarjáni úti temetőbe a halottakat. Ezt követően a holttesteket előbb a Kazinczy u. 40. alatti fürdőben, majd annak udvarán helyezték el, amikor már ez is megtelt, akkor üzlethelyiségeket vettek igénybe, illetve a Klauzál téren temették el. A kíméletlen fagyok miatt idővel már erre sem volt mód, így temetetlenül hevertek a holttestek a gettó területén belül.
A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról szóló, az úgynevezett második zsidótörvény (1939. IV. tc.) 1939. május 5-én jelent meg. Egyik fő célja a vállalatok értelmiségi, tisztviselői állások minél nagyobb hányadának biztosítása volt a "keresztények" számára - e munkakörökben a zsidónak minősülők arányszámát az adott vállalat ilyen munkakört betöltő alkalmazottainak 12%-ában maximálta. (Az 1938. évi ún.
Budapesten a nagyobb bankok Lipótvárosban, a Nádor utcában és környékén helyezkedtek el, ez volt a City, a pénzügyi élet központja. A kisebb pénzváltó üzletek a Király utca és Dohány utca környékén működtek. A pénzügyet és az ipart irányító vezetők szorosan összekapcsolódtak, egy társadalmi réteget alkottak az eliten belül, ők voltak a pénzarisztokraták és az iparbárók.
A magyar filmgyártásban fontos szerepet játszottak a zsidó származású cégtulajdonok, filmes szakemberek és színészek. A néma-, majd a hangos film meghonosítása és számtalan filmsiker tükrözte a vállalkozásaik sikerét. Az első zsidótörvény (1938.XV.tc) előírta „a társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosítása végett” a kamarák felállítását, ahol a zsidó származásúak aránya nem haladhatta meg az összes tagjai számának húsz százalékát. A törvény 2 §. b) pontja értelmében 1939.
Budapest Főváros Levéltára a Holokauszt Emlékév keretében a budapesti kerületek közül a zsidók által leginkább lakott kerületek közjegyzőinek 1944. évben keletkezett okiratainak adatait rögzítette a hosszú évek óta gyarapodó közjegyzői adatbázisban (VI., VII., VIII., valamint a régi V. kerület, melynek a mai XIII. kerülethez tartozó Újlipótváros is részét alkotta, valamint két újpesti közjegyző anyagát).
A Budapesti Királyi Büntetőtörvényszék, mint Fiatalkorúak Bírósága irataiban is szembesülhetünk a háború és a vészkorszak ideje alatt élő, zsidó származású családok és gyermekeik sorsával, sokszor megdöbbentő történeteivel. Ezekből mutatunk be néhány példát.
1944. április 16-án tették közzé a kormány 1600/1944. M.E. sz. rendeletét "a zsidók vagyonának bejelentése és zár alá vétele tárgyában", ami teljes "zsidóvagyon" tervezett elkobzásának döntő lépése volt. A bejelentés április 30-áig a Pénzügyigazgatóságoknál kellett teljesíteni, és abban a vagyontárgyak értékét is meg kellett jelölni. A bejelentési kötelezettség a teljes vagyonra kiterjedt, kivételt a személyes használatra szolgáló ruházait, lakberendezési és háztartási tárgyak képeztek, ha ezek együttes értéke 10.000 pengő alatt maradt.
„Az öreg úr két héttel ezelőtt halt meg, vasárnap éjjel, azon a napon, amikor a németek bejöttek. Beteg volt? Igen, többféle baja volt. Mindig hangoztatta, hogy nem jó túlsokáig élni. Aludni sem tudott. De nem a betegség ölte meg. Megmérgezte magát éppen úgy, mint Liebermann doktor, a gégész.”
„Ervin akkor még nem tudta, hogy nem Liebermann volt az egyetlen. Száz meg száz ember vett be mérget vagy nyitotta ki a gázcsapot vasárnap éjszaka Budapesten. Az újságok sohasem írták meg, hogy az öngyilkosságok rekord-éjszakája volt.” (Szinnai Tivadar: Sötét ablakok, 1947)
Budapest,
Teve utca 3-5, 1139
(1) 298 7500
A Levéltár honlapja
Impresszum