Megmaradt levelek, odalett kedves...

Pór Endréné, sz. Ács Éva Magdolna 1923-ban született Budapesten. Marosvásárhelyi születésű édesapját eredetileg Zimmermann Sámuelnek hívták, s az I. világháború időszakában főhadnagyként szolgált. Számos kitüntetése volt, s a háború végeztével vette fel az Ács Sándor nevet. Nyugállományú főhadnagyként képkeretüzletet, majd Újpesten zálogházat is nyitott. 1922-ben vette feleségül a budapesti születésű (1896) Bokor Piroskát. A szülőket a második zsidótörvény rendelkezései származásuk eltitkolására kényszerítették. Ebben egy református lelkész nyújtott nekik segítséget, aki 1923-ra antedatált okmányokat állított ki a család tagjai számára. Ács Évát szülei kezdetben a Pesti Izraelita Hitközség Leánygimnáziumába járatták, majd a „megfelelő” végbizonyítvány megszerzése céljából 1940-ben átíratták a Budapesti Községi Zrínyi Ilona Leánygimnáziumba. Itt érettségizett 1941-ben, s a ballagáson ismerkedett meg a nála négy évvel idősebb, újpesti, szintén zsidó származású Kohut Lászlóval, aki korrepetálta őt az érettségire való felkészülésben, s egymásba szerettek. A fiatalembert, akinek édesapja mozdonyvezető volt, az orvosi hivatás vonzotta – ami azonban csupán álom lehetett számára ekkor. Alig bontakozott ki a bimbózó szerelem, amikor a fiút néhány hét múltán behívták katonának; a karpaszományos rangot nemsokára a munkaszolgálatos státusz váltotta fel. Kezdetben az országon belüli helyekre vezényelték: Esztergom, Vác, Cegléd. Majd a kárpátaljai  kicsiny rutén falu: Turjaremete következett. 1942-ben került ki az orosz frontra, ahol az 1943. januári doni áttörés áldozatául esett.
A fennmaradt levelezés különleges módon dokumentál egy szenvedélyes kapcsolatot. Miközben a fiú leveleit a címzett szerelmes leány megőrizhette, Éva hozzá írt levelei nem maradtak fenn. A lány ugyanakkor fiktív, el nem küldött leveleket is írt kedvesének, amelyek megőrződtek kicsiny naplófüzetében. Ennek köszönhetően a kései olvasó is bepillanthat az elháríthatatlan külső akadályokba ütköző kapcsolat rejtelmeibe, a korabeli viszonyokra is reagáló fiatalok érzéseibe és gondolataiba. 

1.    LEVELEK LACITÓL ÉVÁNAK
Megirigyeltük a szardíniákat
„Két igen kellemetlen éjszakát töltöttünk a waggonban. Ez volt az a bizonyos eset, amikor megirígyeltük a szardíniákat, hogy oly bőséges helyük van a dobozban. Csodálatosképp én mégis tudtam aludni. (Azt hiszem, annak köszönhetően, hogy nagyon fáradt voltam.)” Turjaremete, 1942. május 17.

Mi most adózunk a jövőnkért
„Ne búslakodj drágám távollétem miatt, meglátod, sokkal hamarabb jön el az a bizonyos idő, mikor nem kell az órán a perceket lesni, találkozásunkkor, sokkal hamarabb, mint Te gondolod. Addig pedig, ugye szivecském, kitartasz, úgy szerelemben, mint vígasztalást illetően. Ne könnyezz édesem miattam (helyesebben távollétem miatt) és sose feledd, hogy mindennek van ára és néha a boldogságért előre kell fizetni. Mi most adózunk a jövőnkért és mutassuk csak meg, hogy mi erősek vagyunk, s kiérdemeljük a jövő boldogságát. Ugye bízol bennem Édesem?” Turjaremete, 1942. május 24. 

E levelek a mi legjobb barátaink
„Hidd el szívem, s meglásd, leomlanak a kilométerkövek, mik elválasztanak pillanatnyilag egymástól; feloldódnak problémáid, ha azokat feltárod leveleidben előttem, hisz ne feledd, hogy e levelek a mi legjobb barátaink: elmondjuk nékik titkainkat, s ők diszkrétek, elhozzák szívünk szavát a címzetthez. Ha majd egy boldogabb időben elő fogjuk őket venni, meg fog e kor újból elevenedni előttünk minden hibájával, bajával, s meglásd erőt fognak adni nekünk további harcaink során, melyeket kéz a kézben fogunk megvívni az élet viharaival. Erőt adnak, hisz magukban rejtik a tanulságot, hogy a mi szerelmünk akkor is legyőzött még oly nagy akadályt, amikor nem adatott még meg, hogy kéz a kézben küzdjünk. De a fegyver, mit ma is forgatunk, meg fog marani örökre; el fog kísérni minket, meglásd, a sírig; s e fegyver: a szerelmünk.” Turjaremete, 1942. május 28.

Harcolnunk kell belső és külső ellenséggel egyaránt
„De addig a boldog napig sokat kell kiállnunk; nagy árat kell fizetnünk a bodogságért. Sok a küzdelem, melyet már megvívtunk, s mely még előttünk áll: harcolnunk kell belső és külső ellenséggel egyaránt. Belső ellenségnek itt azokat a megpróbáltatásokat, lelki válságokat nevezem; külsőnek pedig azokat az erőket, mik szét akarnak választani bennünket. Ilyenek pl. azok a ’húzások’, mikben bizonyára még ma is bőven van részed az otthoniak részéről. Nem, kisanyám?” Turjaremete, 1942. június 9.

Bebeszélem magamnak, talán így jobb
„Elfordítom fejemet a külvilágtól, mint a strucc homokba dugom fejemet, hogy ne lássak, s bebeszélem magamnak, talán így jobb. Jól írod szívem: ma oly sokat hallasz oly esetekről, mely megdönti az emberek jóságába vetett hitedet, hogy ilyenkor, – no hadd vígasztaljam kissé magamat –, talán a sors akarata, hogy itt várjam meg a ’zivatart’.” Turjaremete, 1942. július 1.

2.    FIKTÍV LEVELEK ÉVÁTÓL LACINAK
Azok a különböző hittanórák és az az érzés, hogy nem tudom hová tartozom…
„Nagyon sokszor álmodom Rólad. Bár mostanában (mivel a sötétítés miatt korán fekszem le) nem alszom jól. Össze-vissza álmodom. A múltkor például álmomban a volt Zsidó Gimnázium templomjában voltam, ahol a volt hittantanárom, meg a tavalyi ref. hittantanárom két felé hívott. Én meg nem tudtam választani, a lányok pedig nevetve nézték kínlódásomat. Pedig az utóbbi időben ezek a problémák nem bántottak. Ehhez hasonló lelki vívódásaim abban az időben voltak, mikor VIII-ba jártam. Akkor azok a különböző hittanórák és az az érzés, hogy nem tudom hová tartozom, a szokott lelki problémák, amin ilyenkor a többség átmegy, engem sem kímélt meg. Nem tudom, hogy megérted-e, de nem lehet oly könnyen elfelejteni a zsidó gyerekkort és hirtelen ellenkező másik végletbe átmenni, különösen nálunk, ahol Anyuka teljes lélekkel megszerette a vallást és buzgón követte. Mindenesetre kényelmesebb lett volna nekem is ezt az utat választani. Néha még most is szeretnék tudni hinni, mint Anyuka. Irígylem azokat, kik Krisztust minden gondolkozás nélkül elfogadják, különösen ilyenkor megnyugvást szerezne nekem. De nem tehetek róla, hogy nem vagyok képes rá. Anyuka hitét is néhány legkisebb érvvel meg tudnám dönteni, vagy legalábbis meg tudnám ingatni Őt hitében, de nem akarom. Örülök, hogy nincsen semmi efajta problémája. De ne hidd azonban, hogy a zsidó vallás közelebb esik hozzám. Valahogy egyformán távol esnek tőlem az összes vallások és egyáltalán nem érzek semmifajta hiányt. Ha Te mellettem vagy, sokkal nyugodtabb vagyok, önbizalmat öntsz belém, átölelhetlek és az a legnagyobb boldogság számomra a világon. Annyira együvé tartozónak érzem kettőnket, oly rettenetesen hiányzol, hogy azt le sem írhatom. Nagyon sokat köszönhetek Neked édesem. Mióta Téged ismerlek, nem bántanak az előbb említett problémák. Tudom, ha nem ismertelek volna meg, nagyon-nagyon boldogtalan lettem volna. A Te kitartásod, mellyel már a harmadik nehéz évet viseled, belém is erőt önt és bízva-bízom, hogy el fog következni az az idő is, amikor egymás mellett boldogok lehetünk és nemfog többé elválasztani senki sem.” Bp., 1942. október 4.

Amióta csak ismerlek, állandóan katona vagy
„...Gyere haza, ne hagyjál soká egyedül, ugye nagyon szeretsz? Amióta csak ismerlek, állandóan katona vagy. Felmerült bennem a kétség, akkor is szeretnél-e, ha teljesen szabad lennél? Most a távolság is szépít, jobban vágyódsz utánam és mostani rossz sorodban szinte oázisként fordulsz felém gondolataidban. Akkor is így vágyódnál utánam, ha állandóan mellettem lehetnél, összehasonlításokat tudnál tenni a többi lányokkal?” Bp., 1942. október 29.

Szeretni tudnám azt az orosz nőt is…
„Megkaptam drágám a Vöröskereszt hivatalos értesítését eltűnésedről. Úgy érzem, hogy fogságban vagy és kutyabajod sincs. [...] szeretni tudnám azt az orosz nőt is, ki valószínűleg felderíti most napjaidat. Érdekes, nagyon szeretlek, de inkább hálát, mint féltékenységet tudok érezni az iránt, ki könnyebbé teszi Néked angyalom a távollétet és megédesíti keserű perceidet, mikor erős honvágyat érzel.” Bp., 1943. július 22.