Ki a (nem-)zsidó? - származásigazolások a Budapesti Központi Járásbíróságon 1944 őszén

A magyarországi zsidóellenes rendelkezések végrehajtásának nyilvánvaló előfeltétele volt a „zsidó” fogalmának jogi meghatározása, s e meghatározás közigazgatási és bírói gyakorlatba való átültetése. A korábban használatos felekezeti kritérium helyébe – noha a törvényhozók tulajdonképpen soha nem tudtak teljesen elszakadni attól – a második zsidótörvénnyel (1939. évi IV. tc. a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról) faji alapú definíció került. A törvény ugyanis nem csak az izraelita vallásúakat, hanem keresztény állampolgárokat is „zsidókként” kezelt, ha azok egyik szülője vagy legalább két nagyszülője az izraelita felekezet tagja volt. Miután a vallási hovatartozás immár nem nyújtott biztos támpontot a keresztények és zsidók szándékolt elkülönítését illetően – és a zsidóellenes jogszabályok egyúttal a kivételek bonyolult rendszerét alkották meg – szükségessé vált a nem-zsidó származás igazolását illető eljárás szabályozása is.

Különös körülmény, hogy a származásigazolások egészen 1944 őszéig A m. kir. minisztérium 1939. évi 7.720. M. E. számú rendelete, a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról szóló 1939: IV. törvénycikk végrehajtásáról 64. §-a alapján folytak,[1] miközben az 1939: IV. törvénycikkben foglalt definíciót időközben újabbak váltották fel (a zsidóság 1944 tavaszi elkülönítését, a gettósítást, majd a deportálást célzó rendeletek megalkotásánál sem a második zsidótörvényt vették alapul).[2] A 7720/1939. M. E. rendeletet mégis csak egy 1944. szeptember 8-án kiadott „törvényerejű” – kivételes hatalommal élve hozott – rendelet, A m. kir. minisztérium 1944. évi 3.400. M. E. számú rendelete, a nemzsidó származás igazolásáról hatálytalanította s váltotta fel.[3]   

A rendelet születésének közelebbi körülményei nem ismertek, illetőleg tudomásunk szerint eddig nem született olyan tanulmány sem, amely a származásigazolások eme utolsó fázisát vizsgálná. Ennek oka kézenfekvő: a magyarországi zsidóság elkülönítése, a gettósítás, a csillagos házak kijelölése, valamint a vidéki zsidóság deportálása 1944 őszén már befejezett tény volt, ráadásul a hamarosan bekövetkező nyilas hatalomátvétel, majd a közeledő front a budapesti zsidó lakosság ilyen irányú jogi erőfeszítéseit is értelmetlenné, illetve lehetetlenné tette. Maga a rendelet nem sok újdonsággal szolgált, legalábbis nem hozott fordulatot a mentések-mentesítések terén. Összességében véve – mint látni fogjuk – az igazolási kérelmek száma csekély volt, így nem meglepő, hogy a dolog később, a kutatók, történészek körében sem keltett különösebb figyelmet. Mégis: az a valószínűsíthetően pár száz ügy, amely a 3400/1944. M. E. rendelet 1944. szeptember 8-i kibocsájtása után keletkezhetett, tanulságos lehet, hiszen annak jelentős részét – legalábbis a fővárosban – „kétes státusú” férfiak és nők, végső kétségbeesésükben indították, a szó szoros értelmében életbe vágóak voltak tehát, illetőleg újabb fényt vethetnek a magyar társadalom zsidó és keresztény részre osztását célzó adminisztratív-legális igyekezet abszurditására.

Arra vonatkozóan, hogy pontosan hányan próbálkoztak a 3400/1944. M. E. rendelet adta lehetőségekkel élve nem-zsidó származásuk igazoltatásával, nem áll rendelkezésre országos statisztikai adat (a háború miatt aligha került sor akár részleges összesítésükre is). A nem-zsidó származás igazolását 1944. szeptember 8. után a lakóhely szerint illetékes járásbíróságokon lehetett kérelmezni (korábban ezekben az ügyekben a lakóhely szerinti törvényhatóság járt el), ami peren kívüli procedúra keretében zajlott. Az eljárások 1944. december 14-ig folytak, amikor is a bíróságok beszüntették működésüket. Valószínű, hogy a származásigazolási ügyek többsége Budapesten indult, ahol még több százezer zsidó avagy „zsidónak” minősített állampolgár várt sorsára. A vidéki járásbíróságok „zsidótlanított” területén mindenesetre legfeljebb „sima” ügyeket tárgyalhattak.

Ezzel együtt bizonyos, hogy a budapesti zsidóság utolsó reményét nem a magyar bírósági szervezetbe vetette. Budapest Főváros Levéltárában, a Budapesti Központi Királyi Járásbíróság iratanyagában mindössze 65 nem-zsidó származásigazolási akta maradt fenn. A vonatkozó főlajstromkönyvből kitűnően ugyan ez közel sem az annak idején beadott összes kérvényt jelenti, de a hiányokat számba véve sem változik meg alapvetően a kép: a főváros pesti oldalán illetékes Járásbírósághoz 1944. szeptember 9. és december 14. között összesen csupán 181 kérelem érkezett.

Forrás: VII. 12. b. Budapesti Központi Kir. Járásbíróság polgári peres és perenkívüli iratai, főlajstromkönyv 1944, 580001-582857. lajstromszámkeret

 

A Duna jobb partján illetékes I-III. kerületi Királyi Járásbíróság származásigazolási ügyei ugyan megsemmisültek, s az egykori irattári segédletek sem maradtak fenn, de nem valószínű, hogy a budai lakosság aktívabb lett volna e tekintetben. Igaz, hogy az ügyek száma több kérelmező személyt takar (a rendelet 2. §-a lehetővé tette a csoportos kérelmezést), de – a megőrződött pesti ügyek tanúsága szerint – azok többsége (62%) „sima” ügy volt,  amelyben nagyszülőkig bezárólag keresztény felmenőkkel bíró ún. „őskeresztények” kérték nem-zsidó származásuk igazolását; kevesebb (38%) volt a „problémás” ügy.

Igaz, az sem minden tanulság nélkül való, hogy az „őskeresztények” általában – leszámítva a merőben adminisztratív célú igazolási kérelmeket – házastársuk származása, gyaníthatóan német hangzású, „zsidós” nevük vagy ilyen nevű felmenőik, esetleg áttérésük miatt, nyilván a nagyobb biztonság kedvéért kérték az igazolás kiadását.[4]

Egy-két esetben a zsidó eredet is kimutatható. G. Egon anyai nagyapja, Reichenberg (Reichenberger) Bernát 1858-ban az izraelita felekezet tagjaként született, s csak közvetlenül 1881-es házasságkötését megelőzően keresztelkedett ki.[5] A világháborút szerencsésen átvészelő, 1950-ben nyugalmazott miniszteri tanácsosként felbukkanó dr. Hazay Radó (Rudolf Ernő) 1944-ben ugyan „őskeresztény” származást igazolhatott, de legalább két nagyszülője – akik közül a nagyapa, Hazay (Heim) Hermann Ernő országgyűlési képviselő volt – még izraelitaként született. A kérelmező által becsatolt „származási táblázat” születési adataikat arra hivatkozva mellőzte, hogy azok a „román megszállás alatt levő területen” (a család Temes megyéből származott) nem voltak felkutathatók, és csak a nagyapa halálozási anyakönyvi kivonatával, a nagymama, Wodianer Emilia (Emma) kairói német evangélikus lelkész által kiállított temetési bizonyítványával, valamint az apa, Hazay Ödön Pál keresztelési anyakönyvi kivonatával igazolta keresztény vallásukat. Ugyanakkor nyilvánvalóan tudta, hogy a nagyszülők 1839-ben még izraelitaként, Szegeden kötöttek egymással házasságot, s csak később tértek evangélikus vallásra.[6] Azt, hogy végül Hazay Radó a korábbi magyar jogszabályok értelmében zsidónak minősült-e, nem tudjuk, mivel nem tudjuk, hogy megnősült-e, illetve nem ismerjük házastársa származását.[7] Sajnos, mint csaknem valamennyi ügyben, a Járásbíróság végzése ezúttal sem maradt fenn, így az igazolás kiadása, bár biztosra vehető, csak vélelmezhető.[8]

Bár általában a zsidó asszimilációt tekintjük szabályszerűnek, s ahhoz képest valóban kivételes lehetett, ugyanakkor néhány származásigazolási ügyben megjelenik „őskeresztények” zsidó vallásra térése is. Így például Wyhnalek Emilia 1925-ben, izraelita vallású férfival kötött házassága előtt hagyta el a római katolikus egyházat, s csak megözvegyülve, 1944 májusában tért vissza.[9]

Különösen érdekes lenne azoknak az ügyeknek a kimenetele, amelyekben – a „problémás” esetek zömét ilyenek képezték – két izraelita nagyszülő fordult elő. A Járásbíróság végzése azonban csupán két esetben maradt fenn, s azok közül csak az egyik tartalmaz indoklást. V. István Miklós számára a származási igazolvány kiadása akadálytalanul megtörtént, mert izraelita születésű anyja még a házasságkötés előtt evangélikus vallásra tért.[10] Dr. Spiró Dezsőné Weinberger Erzsébetet azonban a Járásbíróság elutasította kérelmével, mivel noha törvénytelen születésűként mindvégig anyja református vallását követte, az izraelita apa utólagos házasságkötés útján törvényesítette. A nő egyike volt azoknak a két zsidó nagyszülővel bíró keresztényeknek, akiket zsidónak minősülő személlyel való házasságkötésük miatt az 1942: XIV. tc. 3. §. 3. bekezdésében foglalt – a 3400/1944. M. E. rendelet 5. §-a által fenntartott – „kedvezmény” sem illetett meg.[11]

A sors, pontosabban a jogszabályok fintora, hogy miközben a református születésű Weinberger Erzsébet nem-zsidó származásának kimondását a Járásbíróság megtagadta, addig az izraelita felekezet tagjaként világra jött G. Illés biztosan – a végzés ebben az esetben sem maradt fenn, de a rendelet 15. §-a egyértelmű e tekintetben – igazolást nyert, mivel ortodox vallású apja utólagos házasságkötéssel törvényesítette, előtte pedig mind őt magát, mind anyját megkeresztelték.[12] Egy ugyanilyen esetben a származásigazolási gyakorlat bizonytalansága is tetten érhető: az utólagos házasságkötéssel törvényesített, illetve anyjával együtt megkeresztelt Demjanovics Lászlót 1942-es igazolási kérelmével Budapest polgármestere még elutasította, s a határozatot csak a Közigazgatási Bíróság változtatta meg, az 1939: IV. tc. 1. §. 2. bekezdése alapján.[13]

Demjanovicshoz hasonlóan ugyan már bánréti lovag Fuchs Tibor kezében is nem-zsidó származást igazoló, 1940-ben kiadott polgármesteri tanúsítvány volt, az új zsidótörvények nyomán, illetőleg 1944 őszén mégis szükségét érezte újabb lépések megtételének. A „probléma” az volt, hogy bár szülei, dr bánréti lovag Fuchs Károly és Szende Irén, római katolikusként kötöttek házasságot, maga pedig a katolikus vallásban született és az is maradt, mindazonáltal nem kettő, hanem három, de tulajdonképpen négy nagyszülője is az izraelita felekezet tagja volt. Az apa, Fuchs Károly még 18 évesen keresztelkedett ki, szülei – apja, Fuchs Miksa egyébiránt a Magyar Nyugati Vaspálya igazgatójaként működött – tehát zsidók voltak. Jóllehet Szende Irént három éves korában megkeresztelték, de a nő apja, Szende (Schwarz) Károly, az Első Magyar Általános Biztosító Társaság főtisztviselője, később vezérigazgató-helyettese, izraelita vallású volt, anyja, Lantosy Róza pedig 1879-ben, Bécsben – nyilván zsidó vőlegénye kedvéért – izraelita felekezetre tért át. De mivel 1895 előtt a magyar házassági jog felekezeti alapokon nyugodott, így a keresztényről zsidó hitre való áttérés, valamint a keresztények és a zsidók közötti házasságkötés mind kánonjogi szempontból, mind polgári jogilag érvénytelennek számított, Fuchs Tibornak sikerült elérnie ez utóbbi aktus, illetve saját anyja törvényes születésének utólagos érvénytelenítését, pontosabban az egyházi és az állami anyakönyvek ennek megfelelő kiigazítását. Ekként Szende Károly kikerült a zsidótörvények által vizsgálni rendelt felmenők sorából, Lantosy Róza, valamint a dédszülők, Lantosy (Leyrer) József pesti könyvkereskedő és Grossinger Klára származása pedig immár nem eshetett kifogás alá. Valószínűnek tűnik, hogy a kérelmező ezek után 1944-ben megint igazoltatni tudta nem-zsidó származását.[14]

Talán hasonló „szerencse” érte Redlich (Böheim) Friderikát is, akinek zsidó apja és katolikusként igazolt – annak idején viszont nyilvánvalóan zsidó hitre tért – anyja 1883-ban a cultus disparitas (valláskülönbség) házassági akadályára fittyet hányva, a pozsonyi rabbi előtt tartották esküvőjüket. Maga ugyan, a katolikus születésű bánréti Fuchstól eltérően, csak 1944-ben keresztelkedett meg, de szülei házasságának és saját törvényes származásának érvénytelenítésével immár „őskereszténynek” minősülhetett.[15]

„Őskeresztény” származásának igazolása végett, a bíróság és a hatóságok előtt hihetetlen történettel lépett fel Bodrosi (Teichmann) Ernőné Rein Erzsébet: a saját szüleivel szemben, 1942-ben indított polgári perben, tanúvallomásokkal bizonyította, hogy nem (a zsidó) Rein Adolf és neje, Barnai Eleonóra legitim, hanem (a görög katolikus) özvegy Kratochwill Jánosné Svacska Julianna törvénytelen gyermeke. Eszerint az 1901-ben elvetélt Rein Adolfné és férje, miután előbbinél az orvosok megállapították, hogy többé nem lehet gyermeke, megesett cselédjük 1902 elején született leányát a saját nevükre anyakönyveztették. A Budapesti Királyi Törvényszék Rein (Svacska) Erzsébet törvénytelen származását kimondó ítélete közvetett módon utal – amire a hivatalos aktákból a legritkábban derül fény – a saját családon belüli feszültségekre is: „mintegy 2 évvel ezelőtt (tehát 1941. évben) nagy vita volt felperes [Rein Erzsébet] és II. r. alperes [Rein Adolf] közt. Felperes ekkor pert akart indítani származásának megállapítása iránt. II. r. alperes szemére vetette felperesnek, hogy hálátlan – mert […] itt akarja őt hagyni, dacára annak, hogy ő neveltette felperest, mint saját gyermekét.”[16] A törvénytelenítési per persze nehezen értékelhető a nő „hálátlanságaként”, még ha tulajdonképpen (elévült) bűncselekménnyel is volt kénytelen megvádolni nevelőszüleit, amikor a zsidótörvények következtében sorsa, adott esetben élete függött a jogi eljárás megindításától és lefolytatásától.

A Rein Erzsébet születése körüli, több tanú bíróság előtt tett vallomásával igazolt história hitelessége még nehezen kérdőjelezhető meg, ugyanakkor két másik esetben megalapozottabban gyanakodhatunk az „őskeresztény” származás utólagos kreálására. Az állítólag kitért római katolikus szappanosmester, Kaser Lech Zsigmond és felesége, Kriegel Róza Stanislawa esetében ugyan nincs olyan narratív forrás, amely kerek elbeszéléssé alakíthatná az anyakönyvi adatokat, s rávilágítana a szereplők cselekedeteinek motívumaira, de az elérhető anyakönyvi bejegyzések ilyen forma összeegyeztetése alighanem eleve hiábavaló vállalkozás lenne. A származásigazolási ügyben szereplő anyakönyvi kivonatok szerint, az „őskeresztény” felek az oroszországi Jaworówban, 1906. április 3-án még római katolikus szertartás szerint kötöttek házasságot, majd 1907. január 12-én ki-, s Galíciában, a nadwórnai rabbi előtt március 27-én betértek; a férfi ekkor nyerte a Leib Zeiwel, a nő pedig a Rische Gitel utónevet.[17] Ugyanők azonban 1908. március 1-én is feltűnnek, ezúttal már Budapesten, ahol izraelitaként, Kaszer Lejb Zajvelj és Kriegel Rische Gitel néven a polgári anyakönyvvezetővel újabb esküvőt anyakönyveztettek. Az egyházi és a – származásigazolási ügyben be nem mutatott – polgári anyakönyvet összevetve, több eltérés vehető észre: a férj 1906-ban még Zofija Kaser anya törvénytelen gyerekeként, utóbb viszont Kaszer Nafsálj és Stern Rivka fiaként lett feltüntetve; a nő, a születési dátumában tetten érhető pontatlanság (előbb 1888. január 28., aztán 1887. január 26.) mellett, 1906-ban Róża Bronisława Kriegel, 1908-ban viszont Kriegel Lea leányaként szerepelt.[18] Kaiser Lejb Zajvelj, aki időközben a Keszei Lech Zsigmond nevet vette fel, és felesége aztán 1944. június 29-én megint (?) kereszténnyé lett, illetőleg az evangélikus egyház hívei közé nyert felvételt.

Az 1931-ben római katolikus vallásra térő, egyben a beszédes „Keresztes” nevet felvevő Klein János nyírlugosi földbirtokos 1942 folyamán közjegyző előtt tett nyilatkozatokkal bizonyította, hogy szülei, Klein Ignác és Róth Laura eredetileg, 1879-es házasságkötésüket megelőzően, Klein Ferenc Eduárd és Róth Terézia néven evangélikus, illetve római katolikus valláson voltak. A nyilatkozók azt is bizonyították, hogy csupán a férfit örökbefogadó-felnevelő zsidó személy – sehol meg nem nevezett székelyi lakos, „zsidó ispán”, „munkaadó” – kívánságára, illetve kényszerítésére váltak zsidókká és vettek fel zsidó utóneveket. Az antiszemita sztereotípiát visszhangozó, a feltalált anyakönyvekkel kellően alá nem támasztott történet (az áttérés tényét ugyanis nem sikerült okirattal bizonyítani) a hatóságoknál hitelre talált, mivel Klein-Keresztes János születési anyakönyvének kiigazítására a mátészalkai főbíró utasítására 1944. május 16-án sor került. A férfi ezzel nem csak a deportálást kerülte el, hanem – minden valószínűség szerint – időközben kikeresztelkedett nővérei életét is megmenthette: Markó István budapesti közjegyző előtt november 4-én tett nyilatkozatában kijelentette, hogy Vadász Rezsőné Klein Borbála, Vesztergaard Dánielné Klein Bella, és dr. Kardos Ferencné Klein Lenke a testvére; illetőleg a rendelkezésükre bocsájtotta az általa beszerzett anyakönyvi kivonatokat és nyilatkozatokat.[19] A származásigazolás ügyét egészen más hatalmi kontextusba helyezheti az a tény, hogy Keresztes saját személyazonosságát dr. Markó közjegyző előtt a „nyíregyházi nemzeti socialista párt M. 2056 szám alatt kiállított arcképes tagsági igazolványával” igazolta.[20]

 

 

[1] Magyarországi Rendeletek Tára 1939. II. kötet Budapest, 1940. 1204-1205.

[2] Vö. 1941. évi XV. törvénycikk a házassági jogról szóló 1894: XXXI. törvénycikk kiegészítéséről és módosításáról, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi rendelkezésekről 9. §.; 1942. évi XIV. törvénycikk a honvédelemről szóló 1939. évi II. törvénycikk, valamint az 1914-1918. évi világháború tűzharcosai érdemeinek elismeréséről szóló 1938. évi IV. törvénycikk módosításáról és kiegészítéséről 3. §.

[3] Magyarországi Rendeletek Tára 1944. IX-X. füzet. Budapest, 1946. 1771-1777.

[4] A házastárs zsidó származására példa: BFL VII. 12. b. Budapesti Központi Kir. Járásbíróság polgári peres és perenkívüli iratai 582460, 582463, 582841/1944. Esetenként ez csak vélelmezhető: uo. 582822/1944.

[5] BFL VII. 12. b. 582805/1944. Érdekes, s talán nem véletlen, hogy a felnőtt keresztelés ténye az ügyben becsatolt, 1922. szeptember 1-én kelt lelkészi bizonyítványból nem derül ki, mert az nem tartalmazza a keresztelés dátumát. A keresztelési anyakönyv: Kőbánya, róm. kat., 1881. október 29., 359/1881.

[6] Az adat a nagyszülők válóperéből ismert: BFL IV. 1343. f. Visszaállított Pesti Városi Törvényszék válóperes iratai 1870. V. 30. Wodianer Emilia egyébként a szintén kikeresztelkedett pesti nagykereskedővel, Wodianer Rudolffal állt – közelebbről nem tisztázott – rokonságban: Vö. BFL IV. 1342. d. 1854. III. 44.

[7] Az, akinek legfeljebb két nagyszülője született az izraelita felekezet tagjaként, de ő maga keresztényként született, akkor minősült „nemzsidónak” ha nem kötött házasságot zsidónak minősülő személlyel, vagy olyan „nemzsidóval”, akinek egy vagy két nagyszülője az izraelita felekezt tagjaként született. 1942: XIV. tc. 3. §. Ez magyarázza azt is, hogy a nagyszülők származásának igazolása sok esetben kulcskérdéssé vált.

[8] A 3400/1944. M. E. rendelet ellentmondásos volt, mivel az 1. §. az 1895. október 1. előtt született kérelmezők esetében megelégedett volna annak kimutatásával, hogy az illető keresztény hitfelekezet tagjaként született és születésekor szülei is keresztények voltak (a nagyszülők nem-zsidó vallásáról pedig csak nyilatkozni kellett volna). A jogszabály 3. §-a mégis a kérelmező, annak szülei és két nagyszülője születéskori adatait (születési anyakönyvi kivonatát, keresztlevelét) követelte meg akkor, ha azokból kitűnt, hogy a nagyszülők nem-zsidó vallásúak voltak (és nem volt ok annak feltételezésére, hogy egyik vagy másik nagyszülő születésekor izraelita vallású lett volna). Ennek ellenére figyelemre méltó, hogy a gyakorlatban minden kérelmező a nagyszülők születését is igazolni igyekezett, akkor is, ha maga 1895. október 1. előtt született.

[9] BFL VII. 12. b. 582855/1944.

[10] BFL VII. 12. b. 582534/1944. (Az 1941:XV. tc. 1. §-a alapján a két izraelita születésű nagyszülővel bíró személy akkor minősülhetett nemzsidónak, ha ő maga keresztényként született és mindkét szülője már a házasságkötéskör keresztény hitfelekezet tagja volt.)

[11] BFL VII. 12. b. 582307/1944. A törvénytelen keresztény születés zsidó féllel való házasságkötéssel történő utólagos törvényesítése más esetekben is gondot okozott: BFL VII. 12. b. 582382, 582425, 582777/1944.

[12] BFL VII. 12. b. 582465/1944.

[13] BFL VII. 12. b. 582506/1944.

[14] BFL VII. 12. b. 582515/1944.

[15] BFL VII. 12. b. 582380/1944.

[16] BFL VII. 12. b. 582641/1944.

[17] BFL VII. 12. b. 582692/1944.

[18] A házassági anyakönyv: BFL XXXIII. 1. a. ház. akv. Budapest VI. ker. 234/1908.

[19] Egyikük, dr. Kardos Ferencné a háború után leánykori nevét szintén „Keresztes”-re változtatta: BFL XXXIII. 1. a. ház. akv. Budapest I. ker. 108/1925.

[20] BFL VII. 12. b. 582614/1944. A közjegyzői okirat eredetije: BFL VII. 215. 738/1944.