"Ki kell menni a zsidónak a lakásából is" - A csillagos házak kijelölése Budapesten

1944. április 7-én a Belügyminisztérium bizalmas rendeletet adott ki a „zsidók lakhelyének kijelölése” tárgyában, mely így kezdődött: „a m. kir. kormány az országot rövid időn belül megtisztítja a zsidóktól”. Ennek értelmében a zsidókat „nemre és korra való tekintet nélkül” gyűjtőtáborokba kell szállítani. A zsidók lakásait és üzleteit le kell zárni, értékeiket „őrizetbe” kell venni, elhelyezésükre „zsidó házakat” kell kijelölni. Ezekből a „nem zsidó származásúakat a rendőrhatóság a zsidók által kiürített, hasonló értékű és bérű lakásokba” telepítse ki (6163/1944. BM VII. res.). A rendelet csendőrkerületenként meghatározta a „tisztogatás” sorrendjét is, Budapestet utolsóként jelölve ki. A zsidók összegyűjtése és elkülönítése – ami együtt járt vagyonuk és korábbi lakásaik elkobzásával – a németországi megsemmisítő táborokba deportálás előkészítését szolgálta. Az ország északkeleti részén ennek alapján április 16-án megkezdődött a zsidók összegyűjtése, majd összpontosítása a nagyobb településeken kialakított gettókba, melyek bevagonírozási központként is szolgáltak.
Ez az akció már javában folyt, amikor a kormány 1944. április 26-án kiadta a gettósítást megalapozó nyilvános rendeletet (1610/1944. ME.), mely címe szerint „a zsidók lakásával és lakóhelyének kijelölésével kapcsolatos egyes kérdések szabályozásáról” szólt. A jogszabály a háborús lakásbérleti renden belül kiterjedtebbé tette azt a kritériumrendszert, amelynek alapján a zsidónak minősülő állampolgárok lakásait igénybe lehetett venni „lakáshoz juttatás, valamint a közhivatalok és közérdekű intézmények elhelyezése céljából”. Ezúttal már – szemben az 1944. április 5-i 1320/1944. ME. rendelet előírásaival – a beköltözés időpontjától függetlenül meg lehetett  őket fosztani lakásuktól, s új lakáshoz juttatásukról a jogszabály csak annyiban rendelkezett, amennyiben olyan rokonokhoz történő költözésüket írta elő, akikkel korábban már laktak együtt. Olyan esetekben azonban, ahol ilyenről nem volt szó, a rendelet semmit nem mondott a lakásuktól megfosztottak új elhelyezéséről, kivéve, ha a megfosztás azon a címen történt, hogy az elvett lakás indokolt szükségletüket „foglalkozásuk és egyéb személyes körülményeik figyelembevételével” meghaladja – ilyenkor a főszolgabíró vagy a polgármester megítélése szerinti szükségletnek megfelelő cserelakás járt. Mindeközben más állampolgároktól továbbra sem lehetett lakásukat teljes egészében elvenni.
A rendelet lényegét a „zsidók lakóhelyének kijelölése” című fejezet tartalmazta, mely az április 7-i bizalmas rendeletben már előírt és az észak-keleti országrészben április 16-a óta zajló, majd a következő hetekben az ország többi területére is kiterjesztett összeköltöztetésnek és gettósításnak teremtett jogszabályi hátteret. A törvényhatóság első tisztviselője ennek alapján elrendelhette a zsidók elköltöztetését a tízezernél kisebb lélekszámú községekből – új lakóhelyükön elhelyezésükről „a főszolgabíró, illetőleg a polgármester gondoskodik”.  A városokban és tízezer főnél népesebb községekben pedig rendelkezhetett arról, hogy „zsidók a városnak, illetőleg a községnek csak meghatározott részeiben, illetőleg csak meghatározott utcákban, esetleg kijelölt házakban lakhatnak”.
Ennek megvalósítása céljából Budapest helyettes polgármestere 1944. május 30-án elrendelte valamennyi fővárosi lakás és bérlő összeírását. Az összeíráshoz kiadott és június 1-én szétosztott adatszolgáltatási íveket a háztulajdonos vagy házfelügyelője 24 órán belül köteles volt kitölteni. A formanyomtatványokon a lakások lakbérét, szobaszámát, utcai vagy udvari fekvését, valamint a háztulajdonos és valamennyi bérlő „zsidó” vagy „nem zsidó” mivoltát kellett feltüntetni.
A fővárosi lakások és a zsidónak minősülő bérlők gyors összeszámlálása a zsidók elkülönített lakhelyeként elgondolt úgynevezett csillagos házak kijelölését szolgálta. A vidéki zsidóság gettóba és gyűjtőtáborokba terelésével párhuzamosan került napirendre egy budapesti nagy gettó létesítésének terve a Rákóczi út és a Podmaniczky utca közötti területen. Ezzel szemben azonban számos akadály merült fel: a körzetből nagyszámú nem zsidót kellett volna nagyon rövid idő alatt kiköltöztetni, és eközben nehéz lett volna az akciót úgy feltüntetni, mint a „keresztény lakosság” érdekét szolgáló jótéteményt. A tervet végleg megbuktatta az a feltevés, hogy a szövetségesek bombázásai a zsidónegyedet kímélni fogják, ezért a hatóságok úgy döntöttek, hogy a város egész területén elszórva kijelölt épületekbe telepítik át, korabeli szóhasználattal „tömörítik” a „zsidókat”.
Kiürített lakásaik felhasználását illetően többféle elgondolás is létezett: a kijelölt házakból kiköltöző nem zsidók költözhessenek be azokba; hadiüzemi munkásoknak juttassák; sokgyerekes nem zsidó családok, illetve hadbavonultak családjai kapják meg; illetve felmerült az a gondolat is, hogy átmenetileg szabadítsák fel a lakásforgalmat, azért, hogy a nem zsidók igényeiknek megfelelő lakáshoz juthassanak a kiürített „zsidó lakások” révén.
A házak kiválasztása többféle szempontrendszert követett. Az egyik szempontrendszer szerint azokat a házakat jelölték ki, amelyekben a bérlők, illetve a lakók többsége zsidónak minősült, s ahol ezenkívül a háztulajdonos is zsidó (Endre László belügyminisztériumi államtitkár utasítása). Másrészt a kijelölés lakásügyi szempontokat is követett, így cél volt az is, hogy a nem zsidókat a zsidók rovására jobb minőségű, azaz korszerűbb, komfortosabb, jobb elhelyezkedésű, de ugyanakkor megfizethető lakbérű lakásokhoz juttassák. Ez utóbbi szempontrendszer beemelése nyomán, amire a sajtó nagy hangsúlyt helyezett, a lakosság jelentékeny része a csillagos házak kijelölését és a zsidók kényszerköltöztetését a jobb lakáshoz jutás esélyeként, a lakáshiány állam által kínált megoldásaként értelmezte. A lakosság által alkotott kép az összeköltöztetés hivatalosan megfogalmazott és a sajtó által közvetített céljának: a „keresztény társadalom” lakáshelyzete javításának képzetrendszerébe illeszkedett (Gáspár Miklós nyilatkozata; VII. Dohány u. 45. számú ház keresztény lakóinak kérelme).
Június 17-én plakátokon ragasztották ki a polgármester előző nap kelt rendeletét, amely kerületenként jelölte ki a zsidók által lakható házakat (Fővárosi Közlöny, 1944. június 16. Melléklet). A rendelet szerint "a felsorolt épületek valamennyi utcai kapubejáratának az utcára néző oldalán sárga csillag jelzést kell alkalmazni és azt állandóan ép és tiszta állapotban kell tartani. A jelzés 51x36 cm-es fekete alapon 30 cm átmérőjű, hatágú, kanárisárga csillag …."
A zsidónak minősülő budapesti lakosok csillagos házakba történő összeköltöztetésének eredeti határideje 1944. június 21. este 8 óra lett volna, azonban a kijelölések felülvizsgálata folytán a határidőt június 24. éjfélre módosította a polgármester. Bár az eredeti elképzelés szerint a nem zsidóknak ki kellett volna költözniük a zsidók számára kijelölt házakból, erre végül nem került sor, így a kijelölt házak számos esetben úgynevezett vegyes házak maradtak (lakásügyi kormánybiztosi rendelet a kijelölt házakban lévő nemzsidó lakások és lakóik összeírásáról). Ezekben a házakban azonban a nem zsidók által lakott lakások ajtajára kikerültek az „Itt nem laknak zsidók” feliratú hivatalos nyomtatványok. Az összeköltöztetés során lakásuktól megfosztott zsidók, amennyiben rokonaik, ismerőseik révén nem találtak maguknak elhelyezést, a Zsidó Tanács lakáshivatalához fordulhattak, hogy beutalásukat elintézze. A háborús kötött lakásforgalomban 1943 tavasza óta mennyiségi mérceként létező és a lakások, illetve lakásrészek igénybevételénél alapul vett indokolt lakásszükséglet általános mértéke 1944 áprilisa óta a zsidók esetében már nem volt érvényes, a csillagos házas összeköltöztetés során pedig a zsidókra vonatkozóan új mennyiségi meghatározást is nyert. Egy „zsidó” család egy szobára tarthatott igényt, illetve ha a szoba 25 m2-nél kisebb volt, a családtagok száma pedig négynél több volt, vagy ha valamilyen foglalkozást űztek, akkor még egy szobára lehetett igényük.
A kijelölt házakból kiköltöző, kiköltözésre azonban nem kötelezett nem zsidó lakók a zsidók által kényszerűen elhagyott lakások közül kereshettek maguknak új lakhelyet. A lakásokat a fővárosi lakásbérleti piac általános szokásának megfelelően a háztulajdonos a kapualjban volt köteles hirdetni, a szobaszám és a lakbér feltüntetésével. A kiürített „zsidó lakások” bérleti jogviszonya 1944. június 30-ával megszűnt, azokra új bérleti szerződést kötöttek, s az új bérlő az addigi lakbért volt köteles megfizetni. Eközben a csillagos házak újonnan beköltözöttekkel túlzsúfolt lakásaiban a bérleti jogviszonyok sosem kerültek tisztázásra (V. Arany János u. 9.).
A csillagos házak intézménye 1944. június 24-étől kezdődően hónapokon keresztül fennállt. Július közepén a Zsidó Tanács még nem rendelkezett pontos kimutatással arról, hogy kik laktak a kijelölt házakban, és nem is tudunk arról, hogy a csillagos házak lakóiról bármilyen nyilvántartás, névsor fennmaradt volna. A zsidóüldözés következményeként ezekben a házakban a zsidónak minősülő lakók száma állandóan változóban volt (pl.: VII. Kazinczy u. 5.). Ennek, valamint egyéb rekvirálási szempontoknak – például német katonai hatóságok által adott kiürítési parancsoknak – a következtében 1944 őszén belügyminiszteri rendeletek végrehajtásaként a polgármester több házat is törölt a kijelölt házak közül (polgármesteri rendelet, 1944. szeptember 15.; polgármesteri rendelet, 1944. október 28.).
A budapesti gettó felállításával (1944. november 29.) a csillagos házak intézménye megszűnt. A „zsidók” kijelölt lakhelye innentől kezdve a gettó lett, az annak területén kívüli kijelölt házakat kényszerűen elhagyták. Az ily módon megüresedett lakások újból igénylések tárgyává váltak.