Banner
Kép
Tartalom

A 19 század fordulóját követően 1906-ban a Tanulók Lapjában jelent meg folytatásokban Molnár Ferenc Pál utcai fiúk című regénye, amelynek története és szereplői halhatatlanná váltak. A regény kirobbanó népszerűsége jelzi az ifjúság nevelésével kapcsolatos nézetek megváltozását, a Herbart-i pedagógia irányzata mellett feltűnő reformpedagógiai elképzelések és iskolák hatását, egyfajta igényt az újszerű megközelítésekre.

Kialakult tehát egyfajta nyitottság és igény, amely az Angliából induló cserkészmozgalomban fedezte fel a kibontakozás lehetőségeit. Az intézményesített oktatási rendszeren kívül megjelenő új ifjúsági mozgalom mind a fiatalok, mind a nevelésükért felelősséget érzők számára reális esélyt teremtett egy tartalmas élményekkel teli együttes tevékenységre, amely ugyanakkor az idealisztikus céljait a fennálló társadalmi rend keretein belül kívánta megvalósítani.

A cserkészet megalapozója a brit hadsereg tisztje, Robert Baden-Powell a katonai felderítés tapasztalataira építve indította el 1907-ben mozgalmát, amelyben különös módon elegyedett a serdülőkorúakat magával ragadó romantikus kalandvágy, a csapatba tartozás élménye, az emelkedett erkölcsi tartalmak hirdetése, a nemzetek és társadalmi osztályok közötti barátság és testvériség gondolata, a sokoldalú személyiségfejlesztés és a természetbarát életmód gyakorlatban való megélése.

Elméletét a legkülönbözőbb osztályokból származó gyerekekkel megvalósított közös táborozás sikere a gyakorlatban is igazolta, s ezen felbuzdulva írta meg a Scouting for Boys, Cserkészet fiúknak című könyvét, amely 1908-ban jelent meg. Már a következő évben Magyarországon is fordítottak és jelentettek meg belőle részleteket, s az angliai tapasztalatok alapján hamarosan megindult a magyarországi cserkészcsapatok szervezése.

A kezdeményezést a református és katolikus egyházi szervezeteken belül az ifjúság nevelésével foglalkozó fiatal és elhivatott vezetők karolták fel, megalapozva a mozgalom valláserkölcsi alapon való megszervezését. Az önkéntesség elvén, egyesületi formában létrejövő csapatok vezetői egymással is rivalizáltak, azonban hamarosan felismerték, hogy mozgalmuk szélesebb körű kibontakoztatásához egységes szervezetbe kell tömörülniük. Ezt a felismerést az angol mintát követő cserkészet mellett, egy másik szerveződés, a német mintára épülő és a főváros vezetői által támogatott liberális szellemiségű Őrszem mozgalom is magáévá tette. Így jöhetett létre 1913 nyarán a kétféle irányultságú mozgalom közös szervezete, a Magyar Cserkészőrszem Szövetség, amelynek nevéből hamarosan kikopott a cserkészetben feloldódott Őrszem szervezetre való utalás.

A cserkészet megindulásakor a zsidó cionista szervezetek is felfigyeltek a mozgalomban rejlő nevelési lehetőségekre. Másfél évtizeddel később a Magyar Zsidó Lexikon cserkészetről szóló cikkében a következőképpen elevenítették fel az akkor történteket:

„A zsidó cserkészet vezetői természetesen magukévá tették a Baden-Powell által alapított cserkészmozgalom elveit, de ezeket erős zsidó tartalommal telítették. A zsidó cserkészek elé mintaképül a sómerokat (őrzők) állították, azokat az ifjakat, akik kisebb csoportokká szerveződve ezidőtájt vándoroltak ki Palesztinába, hogy ott az ország felszabadulásáért dolgozzanak.” A nagy megpróbáltatások elé néző zsidó fiatalok felkészítésére a cserkészet ideális lehetőségnek kínálkozott. Az első zsidó cserkészcsapatot 1913-ban, Kadima néven, Dömény Lajos (1880-1914), egy fiatal budapesti ügyvéd, szervezte meg.

A zsidó cserkészet születésénél feltétlenül meg kell említenünk Bing Ede János, nevét is, aki szintén aktív kezdeményezője volt a szervező munkának és tevékeny részt vett a Cserkészszövetség létrehozásában. Kápolnai József feljegyzése szerint, aki a magyar és nemzetközi cserkészmozgalom elhivatott történetírójaként sok évtizeden át gyűjtötte és őrizte meg a mozgalom dokumentumait, Bing Ede János 1913-ban a birminghami cserkészhéten elsőként vetette fel nemzetközi cserkésztanács felállításának ötletét.

Az első világháború alatt a mozgalom sok vezetője bevonult, a cserkészcsapatok sokszor vezetés nélkül maradtak. Dömény Lajos 1914. szeptember 7-én esett el a fronton, személyében a zsidó cserkészet legaktívabb szervezőjét veszítette el. A bevonult és frontszolgálatot teljesítő cserkész vezetők közül többen elhivatottan kitartottak, és a nehéz körülmények között is foglalkoztak a cserkészet jövőjével.

A Budapest Főváros Levéltárában őrzött Kápolnai-hagyaték iratai között fennmaradt Schrank Endre hadnagynak az olasz frontról írt néhány levele [1] [2] 1917-ből, amelyekből kiderül, hogy a föld alatti fedezékben ("deckungban") is az otthoni cserkészcsapat kiképzési tervén dolgozott, távolról felügyelve a fiúk kiképzését. A katolikus Schrank és a zsidó Kápolnai, korábbi református cserkészcsapatukból kilépve, egymás iránt tanusított bizalommal tárgyalták a cserkészet szervezésének lehetőségeit, amely a háború, majd a kommunista diktatúra után ismét lendületet vett.

A megalakult második cserkészszövetség, a háború utáni élesen antiszemita időszakban szerveződött újjá. A szövetség a zsidó cserkészcsapatok leigazolásával kapcsolatos fenntartásait végül is félretéve, gyakorlati szempontok alapján, a nemzetközi kapcsolatokra is figyelemmel, a befogadásuk mellett döntött, viszont a cionista csapatokat kizárta soraikból. Ezek a vonatkozó rendelkezések szerint így nem kaphattak működési engedélyt. Tevékenységük rövid idő alatt fel is számolódott, tagjaik egy része a leigazolt csapatokhoz került át.

A cserkészmozgalom felépítése biztosította a bensőséges hangulatú kisközösségek kialakulásának és működésének lehetőségét, amelyben a közös feladatok, próbák teljesítése és az együtt kis csoportban megélt élmények kovácsolták össze az őrsök, csapatok tagjait. A kezdeti rendezvényekről szóló beszámolók még diák kabarékról szóltak, amelyeket egyre tudatosabban megszervezett összejövetelek követtek. A városi fiatalok számára a szabad természetben tett nagy kirándulások, táborozások jelentették a legemlékezetesebb élményeket, amely új világot nyitott meg számukra.

A védett közösségből kilépőknek azonban drasztikusan kellett olykor szembesülniük az ellenséges indulatok, akár tettlegességig menő megnyilvánulásaival is. A Vigadóban a Trianoni szerződés ratifikálása ellen 1920.november 7-én rendezett gyűlés kapcsán brutális antiszemita randalírozók jelentek meg a főváros utcáin és támadtak meg számukra nem tetsző embereket. A Budapesti Önkéntes Mentőegyesület naplója szerint, aznap délután 15 esetben kellett kivonulniuk és ellátniuk olyan sérült embereket, akiket vasbottal bántalmaztak. A sérültek között volt Tornya Endre 10 éves tanuló, aki éppen énekkel és hegedüléssel tarkított cserkészpiknikről tartott hazafelé, amikor megtámadták. A 15 sérült szinte valamennyi kereskedő, banktisztviselő, vagy tanuló volt. A mentőnapló írója egy esetben látta szükségesnek a sérült adatai között a vallására vonatkozó adatot is rögzíteni. (Római katolikus)

Tornya Endre három hónappal később cserkésztisztjének írt levelében a harci játékok lehetőségeiről írva a következőképpen fogalmazta meg szorongásait: „…a harci játékokat is eljátszottuk volna osztrák mintára, de sajnos ez nálunk nem lehetséges (hacsak a Kadimah és a Regnum között nem, de a kincs, amit át kellene csempészni alighanem a kadimisták feje volna.) (Bár ezt csak én gondolom így.)”

Ugyanakkor a jelen volt közöttük a mások és önmaguk előtti bizonyítás, a zsidókról alkotott negatív kép megváltoztatásának igénye. A Területvédő Liga Szabadság téri négy szobrának avatásakor résztvevő cserkészcsapatok teljesítményéről így ír az egyik résztvevő. (1921.január 24.) „… kivonult vagy tíz csapat, egyik nagyobb nulla, mint a másik. Mi voltunk, mint rendesen az egyetlen stramm csapat. A felvonulás előtt Sulyok odajött hozzánk, hogy ne nyomjuk meg nagyon a gombot, hogy az aszfalt egészben maradjon. De azért persze kivágtuk a lépést és a rezet! Úgy ment a banda, mintha dróton rángatták volna! Másnap Hevesi meg én találkoztunk egy fiúval, egy volt K cserkésszel és az kezdi mesélni, hogy láttuk volna tegnap a Färber csapatot, hogy hogy ment az stb. Mondtuk neki, hogy láttuk. Íme egy újabb diadal és újabb dicsőség…

A cserkésztörvények fegyelemre és engedelmességre neveltek, ugyanakkor lehetőséget adtak a felelősség átadásával, az önállóságra törekvésnek is. A „Sas” őrs tagjai egész memorandumot intéztek parancsnokukhoz, amelyben jogaik tiszteletben tartását kérték- a tagfelvétel kérdésében ők döntenek, az őrs nevét kizárólagosan kívánják használni (megdolgoztak a jó hírnevükért), valamint az őrsi foglalkozásokon való külsősök megjelenésének kizárását szorgalmazták.

A csapatok megszervezése mellett az országon kívüli kapcsolatok építése is fontos volt a zsidó cserkészet számára. Ezek lehetőséget adtak tapasztalatok átvételére, elősegíthették az országhatáron túli utazások előkészítését, és megismerkedhettek a távolabbi zsidó közösségek tagjaival is.

A kitekintés más országok életébe szemléletformáló erő lehetett, erősíthette a fiatalok társadalomkritikai érzékét. Egy Budapestről a Felvidékre hazatérő cserkészfiú megdöbbentően pontosan fogalmazta meg ezzel kapcsolatos érzéseit.

Az itthoni viszonyok között, a Neológ Hitközség által fenntartott Magyar Izraelita Kézmű-és Földműves Egyesület a „MIKÉFE” „Jókai Mór” cserkészcsapatának zászlóavatásán, egy tisztán zsidó cserkészcsapat ünnepségén, a beszédek nem csupán a cserkészet jellem, lelki és testi nemesedésének, fejlesztésének gondolatait fejtették ki, de a hazafias és vallásos eszmék egymást támogató egységét is hangsúlyozták. A MIKÉFE szegény sorsú, vagy árva neveltjei számára, akiket kézműves, vagy kertészeti munkára képeztek, a palesztinai és argentínai zsidó telepeseket állították példaképül. „Újból zsidó kezek varázsolják át rengő búzaföldekké a palesztinai pusztaságokat és Argentína vadonjaiban zsidó telepesek terjesztik ekével a kezükben az európai kultúrát.” de ugyanakkor büszkén említették a magyar mezőgazdaság fejlesztésében vezető szerepet játszó zsidókat és a világháborús véráldozatot a hűség bizonyítékaként. (Klein Gyuláné)

A zsidó cserkészek mozgalmát az azonosulás és beilleszkedés igénye jellemezte. Szívós küzdelmeket vívtak a különböző felekezeti alapokon állókat elkülönítő törekvésekkel szemben, de ugyanakkor különösen ügyeltek a leigazolt zsidó csapatok együttműködésére, mint ahogy például az 1933 évi megyeri zsidó próbatáborozás megszervezésével.

Tettek gesztusokat az országos szövetségnek a többségi szokások átvételével, ilyen volt például a táborba indulás előtti istentisztelet bevezetése. Részt vettek politikai jellegű eseményeken, rendezvényeken is, a többi cserkészcsapattal egyetemben. Teljesítettek társadalmi szolgálatot, akárcsak a többiek cserkészekhez méltón gyakorolva a jócselekedeteket, és bizonyították bátorságukat és rátermettségüket, veszélyhelyzetben is megőrzött lélekjelenlétüket. Az Jókai csapat emelkedett eszmeisége, és a lelkes cserkészvezetők szeretetteljes igyekezete mellett ugyanakkor jelen voltak a mindennapi élet nehézségei, a nehéz sorsú fiatalok meghatározó intézeti élethelyzete is.

Természetesen a magyar cserkészmozgalom legnagyobb eseményén a Gödöllői Világjamboree-n is tevékenyen vettek részt, táborukban hangsúlyozva zsidó identitásukat, zászlórúdjukhoz frigytáblát állítva.

A kevéssé népszerű, ámde kötelező leventeképzés, amelyet a cserkészeten belül is meg lehetett oldani, a megtalált dokumentumok szerint az inkább hanyagolhatók közé tartozott. A megfelelő anyagi támogatás hiányában hanyatlott, végül a Jókai csapat esetében megszűntetésre is került

A cserkészet a harmincas évek végén a szélsőjobb egyik céltáblájává vált. A konzervatív, egyesületi rendszerben, választásokkal, szavazásokkal működtetett szervezet, a totális államgépezetben gondolkodók számára nem lehetett megfelelő eszköz az ifjúság fanatizálásához, céljaik eléréséhez. Az angol eredet, a konzervatív, a nácikkal nem szimpatizáló főcserkész és miniszterelnök Teleki személye, a szervezetben igazoltan működő zsidó csapatok megléte vörös posztó volt a náci eszmeiségű szervezetek és képviselőik szemében. 

A zsidó cserkészet vezetői 1940 végén, érezvén az egyre növekvő nyomást, a katolikus Kordiale és a református Ichtys, csapatok között tevékenykedő irányzatához hasonlóan felvetették a zsidó csapatokat egymáshoz közelebb hozó szerveződés szándékát, amely egy fennmaradt tervezet szerint Tizige néven alakult volna meg. A Cserkészszövetség ügyészsége a jobboldali támadások ellenére kitartott az alapszabályban lefektetettek mellett és határozata zöld utat adott a szervezkedésnek. Az eszkalálódó helyzet azonban lehetetlenné tette a kibontakozást. A Magyar Cserkészszövetség 1940 december 15-én tartott közgyűlése túlmenve a cserkészetet felügyelő VKM javaslatán, amely megtiltotta volna a zsidó cserkészcsapatokba az új tagok felvételét, ekképp elsorvasztva ezeket, a szövetség vezetése a kizárásra tett javaslatot, majd pedig szavazásra sem téve fel a kérdést, vita nélkül az alapszabály módosításával kizárták a 13 cserkészcsapat 2000 cserkészét.

Már a kizáró határozat hatályba lépése előtti időszakban a zsidó cserkészek megtapasztalták az irántuk megnyilvánuló indulatokat.

A zsidó cserkészcsapatok megmentését Magyar Zsidó Ifjúsági Őrszem Szövetség néven különálló szervezet létrehozásával próbálták megoldani, azonban engedélyt nem kaptak rá, Teleki sem támogatta a kérelmet. A Cserkészszövetség alapszabályának módosítását 1941 novemberében hagyta jóvá a Belügyminisztérium.

A 310 Jókai csapat feloszlató csapatparancsa sötét árnyakat fest: …Mindenkinek külön hajója van, mindenki másfelé indul, nem tudjuk, melyikünk menekül meg a viharban, nem tudhatjuk, melyikünk menekül meg a fergetegekből.”

A zsidó cserkészcsapatok azonban korlátozott lehetőség mellett, bújtatott formában, de tovább működtek. A 310. Jókai csapat egyik őrsének1943-ban készült naplója töretlen kedvről tanúskodik. Egyenruhát már nem viselnek, de a Párduc őrs tagjai vidáman indulnak túrára és vetélkednek a versenytárs őrs tagjaival.

A zsidó cserkészek tevékenységét jóindulatúan támogatta az Eszperantó Szövetség, amelynek elnöke védernyőt nyújtott a betiltott csapatok működéséhez. 

Vajda Mihály filozófus a háború alatti zsidó cserkészéletről egy 1999-ben megjelent interjúban emlékezett meg "A háború alatt benne voltam a Toldiban mint farkaskölyök, habár akkor azt az eszperantó mozgalom ifjúsági szárnyának hívták. Ettől még persze mindannyian tudtuk, hogy ez a Toldi cserkészcsapat, de a zsidó cserkészcsapatok be voltak tiltva - ezek szerint már a német megszállás előtt is. Emlékszem, ´44. március 19-én kirándulni indultunk, de a Vértanúk teréről hazazavartak bennünket, mert bejöttek a németek."

A vidéki zsidóságnál szerencsésebb sorsú budapestiek már 1945 elején újjászerveződtek és a Rökk Szilárd utcában február 18-án már megtartotta első rajösszejövetelét 17 cserkészfiú. (Késett Seidner és Weiss)