Keresés

A budapesti zsidó kispolgárság többsége – a nem zsidó fővárosiakhoz hasonlóan – többnyire kiterjedt vidéki rokonsággal rendelkezett. A pesti családok ennek folytán is súlyos veszteségeket szenvedtek.

Az 1930-as évek végétől Elekesék és Királyék egymástól egy saroknyira, a Kosztolányi Dezső (akkor Lenke) tér két egymáshoz hasonló bérházában laktak. A környék a magát „keresztényként” meghatározó középosztály kedvelt lakhelye volt, gyorsan szaporodó társasházaival és bérházaival. A két lakás maga is egyforma volt – egy-egy kétszoba-hallos-cselédszobás bérlemény –, és a két ház lakóinak társadalmi összetétele között sem volt semmi különbség: mindkettőben szinte kizárólag tisztviselők, közöttük sok magas beosztású köztisztviselő, és katonatisztek laktak.

A második (1939) és harmadik (1941) zsidótörvény és a diszkriminatív katonai munkaszolgálat 1941-től bevezetett rendszere igen csekély teret engedett a kivételes bánásmódnak. Erre tarthatott igényt az I. világháborús kitüntetettek szűk köre. Csupán a csekély számú magas kitüntetésben részesültek, pl.

Dr. Lefkovits Béla, (Tárcsó, Torontál vm., 1897 – Budapest, 1954) fogorvos, második generációs vidéki értelmiségi volt. Leszerelése után, 1918-ban beiratkozott a pesti egyetem orvos karára, de ahogy 1949-es önéletrajzában olvasható: „...mint zsidót kitettek a fehér terror idején (jó néhányszor meg is vertek persze, ott létem alatt)”; így a zágrábi egyetemre került, s 1924-ben diplomázott. „Szegénységem és zsidó származásom továbbra is rányomta életemre a bélyegét” – fogalmaz.